— Hej-hej, ez a csönd, Ilonkám… ez a csönd – sóhajtott Rácz Gyula, a meleg, de üres szobában. – Jöhetne már valamelyik unoka, hogy egy kis életet leheljen ebbe a nagy csöndbe.
— Jaj, Gyula, hiszen most esett le az első hó, aztán tudod milyen a gyerek, nem tud az ilyenkor a szobában maradni. Szánkóznak.
— Hiszen szánkózni itt is lehet. Meg aztán majd húznám én őket.
— Ugyan-ugyan te Gyula!
— Mért? – húzta ki magát fiatalosan.
— Hát menni sem bírsz, nemhogy még szánkót húzni. Hiszen mire te megmozdulsz, azok kétszer körbeszaladják a falut.
— Jaj, Ilonkám, úgy beszélsz, mintha még nem ismernél, mintha nem tudnád, hogy én azért még csodákra vagyok képes, ha egy kicsit összeszedem magam.
— Tudom, Gyula, tudom… – válaszolt mosolyogva, miközben zöldséget pucolt a kis ház konyhájában.
    Gyula ott ült az asztal végén, amely a szoba közepén volt, s közben az ablakot bámulta. Nem is az ablakot, mint inkább a kinti világot, reménykedve egy vendég érkezésében. Szerette, ha vendég van a háznál, akivel hosszú órákig lehet beszélgetni a világ sorsáról, vagy csupán az egyszerű napi pletykákról, amik itt falun azért nem is voltak olyan egyszerűek. Egy-egy történetet, aminek valóságtartalma mindig kis százalékot képviselt, mindig, mindenki másképp hallott, másképp tudott és másképp is adott tovább. De legalább hosszan lehetett róla beszélni, ami jó dolog volt a hosszú, unalmas téli napokon.
    Újságot vett elő, aminek csupán az utolsó oldala érdekelte, hiszen ott voltak a Lottó nyertes számai. Majd a következő heti szelvény után kutatott, megtalálva visszaült az asztalhoz, és az újságban látott öt számot lehúzta.
— Jaj, Gyula, csak nem képzeled, hogy azt újra kihúzzák? – kérdezte felesége, mint ahogy azt minden héten.
— Ejnye, Ilonkám, hát persze, hogy nem hiszem. De ha mégis, az világra szóló nyeremény lesz, hiszen így még nem nyert senki. Arról nem is beszélve, hogy így biztosan nem kell osztoznom senkivel a nyereményen, hiszen hol találnál még egy olyan bolondot, aki az elmúlt heti nyertes számokkal játszik.
— Mint te – jött a válasz kintről.
    Ekkor hangos zsibongást törte meg a csendet, ami az utcáról, mint egy hurrikán száguldott be a csöndes falak közé.
— Na, itt vannak már! – kiáltott fel örömében.
    A gyerekek hangjától olyan lett a ház, mint ha egy méhkaptár belsejében lennénk, amit valaki oldalba rúgott.
— Csókolom! – köszöntötték a házigazdákat, majd leültek a kis ház szinte minden pontjára. Ki hova fért.
— Na, hát aztán merre jártatok?
— Kint voltunk az Őrdombnál. Onnan lehet jól lecsúszni – mondta az egyik, de a másik rögtön szavába vágott:
— Én elcsúsztam egészen a fasorig!
— De csak azért, mert én meglöktelek! – így a harmadik. Mire a negyedik felugrott és a többit túlharsogva mesélte lelkesen:
— De az volt a legjobb, mikor összementünk és felborultunk!
— Jaj, nekem még a fülem is telement hóval!
— Nekem meg a csizmám! – kiáltott a valahányadik. És egymás szavába vágva csak meséltek, meséltek, mintha egy egész élet történetét akarták volna szavakba önteni egyetlen perc alatt.
— Na, hát én is menni akartam – mondta Gyula, szóhoz jutva –, de az én takaros feleségem azt mondta, hogy ne menjek, majd ő megszánkóztat. Ugye Ilonkám? – kiáltott ki a konyhába.
— Igen, Gyula, ezt mondtam… – válaszolta felesége, miközben legyintett.
    A gyerekek hangosan nevették.
— Hát aztán a lányok, ők hol vannak? – kíváncsiskodott újra Gyula.
— Az most egyse jött ki.
— Kár. Azok legalább felmelegítettek volna benneteket. Vagy legalább a kezeteket meg tudtátok volna melegíteni a bugyogójukban.
— Jaj, Gyula! – csattant fel a felesége. – Már megint miket beszélsz azoknak a gyerekeknek? Csak gyerekek azok még.
— Milyen gyerekek? Legényember ez már mind, Ilonka.
— Ugyan-ugyan, te Gyula! – sopánkodott újra felesége.
— Nekem már van szerelmem – ugrott fel a sarokban üllő, kihúzva magát, de úgy, mintha csak a világ leges-legfessebb huszárlegénye volna.
— Ne beszélj! – szörnyülködött az öreg.
— Már meg is pusziltam az arcát.
— Na, Ilonkám, hallod ezt? Hát erről beszéltem neked.
— Hiszen te másról nem is tudsz beszélni, csak a bolondságról – feddte újra felesége.
— Na – folytatta Gyula –, hát aztán borozni szoktatok-e?
— Hát… – hímelt-hámolt egyik is másik is.
— Hej, pedig attól lehet aztán hegyesen pisilni.
    A gyerekek erre olyan kacagásban törtek ki, hogy még az ablak alatt, a szőlőtőkén szalonnázó kis cinke is megijedt, és ijedtében fölrepült a ház tetejére.
    Ekkor az utcáról újra gyermekzsivaj szűrődött be a házba.
— A lányok! – kiáltottak fel szinte egyszerre, és mit sem nézve úgy rohantak ki a házból, hogy még köszönni is elfelejtettek, elsodorva mindent, ami a kifele úton csak az útjukba akadt.
— Jaj, ezek a gyerekek, mindent felforgatnak, a lármáról, amit csapnak már nem is beszélve! – morgott magában Gyula, miközben mosolyogva nézte őket az ablakon át, míg azok hangosan lármázva el nem értek az utca végére, ahol aztán eltűntek a szeme elől.
    Egy percig még nézett utánuk, majd egy halk sóhaj kíséretében fordult el az ablaktól:
— Hallod ezt Ilonkám?
— Mit, Gyula?
— Csönd… végtelen csönd…
— Hallom.
— Jó ez a csönd… Szeretem a csöndet… Nem hiányzik nekem már ez a lárma… De azért remélem, hogy még visszafele jövet benéznek. – Majd újra sóvárgón fordult az ablak irányába, remélve, hogy e zsibongó hadsereg nemsokára újra felforgatja öreg, nyugalmas perceit…

Rácz Endre ©
2016 12. 17. Szerep