Egy borongós novemberi nap volt,
Ami úgy telt, ahogy mindig szokott.
Anyám még az istállóban dalolt;
Ám az este egy új csodát hozott.

Úgy állnak ott árván e megkopott falak,
Mint ki már rég halott, vagy tán halni készül.
Száz esztendő súlyát nyögik az ég alatt,
Nagy mogorván, mélán, minden könnye nélkül.

A valóság néha oly rideg, mint a jég,
És néha álmodni jó nagyot, színeset;
És az álomból fel sem ébredni ma még,
Csupán csak álmodni s festeni rímeset.
Most elalszom, ne várj, valóság ég veled!
Ragyogj reám, ragyogj, álomszült képzelet!

Itt van, megjött Április.
Nézd mi’ huncut, mily hamis.
Virágban a fáknak lombja,
A nap tüzét egyre ontja.
Hej, de lehet még fagy is.

   Sárrét, így hívták régen e vidéket, ahol most élek, ahol mindig is éltem. A mai tirke-tarka látványt nyújtó szántóföldek, a kéklő sóvirág, gólyahír és szamártövis borította legelők helyén egykor nádtenger állott, melyet lápos, mocsaras ingovány tartott a tenyerén.

Borús délutánon kis ibolyát láttam.
Kéken, szépen,
Ibolya-színében
Ragyogott e borús, esős délutánban.

Rég lement már a nap, éjfél körül járja,
Hűvös lett az éjjel szeptemberi tájba’.
Pásztor tüze látszik fellobbanni itt-ott.
Halasi csárdában halovány mécs pislog;

Laci bácsi nagyot gondolt.
Születése napja van.
Önmagára nem is orrolt.
Mért töltené hasztalan?

„Talpra magyar!” – hangzott egykor dicsőn a szó,
S egy egész világon süvöltött végig az.
„Hí a haza!” – mert a harc magyarnak való.
Szabadság! S hogy mi az, oly kevés érti ma.

A Ladányi szűrnél nincs szebb a világon.
Könnybe lábad szemem díszeit, ha látom.
Reánézve, mintha tarka réten járnál;
Meg is lehet állni egy-egy szép virágnál.

A téli szünetem alatt újra elővettem a Baizáth Miklós című, készülő elbeszélő költeményem. Ez lesz a kezdő verse:

Első ének

Kint a pásztor a pusztába’,
Egy szőrpamacs jár utána,
Mintha hűség szobra volna.
Mindig tudja mi a dolga.

Eredj erre, eredj arra!
Egyszer jobbra, másszor balra,
Mikor merre küldi éppen;
Nehogy a nyáj kárba érjen.

Oly kecses, Oly szép,
Mintha az álom
Ringana vízen
Angyali szárnyon.

Mátyás, a szekercéd vedd elő bújtából,
Engedd ki a tavaszt szép szűröd ujjából,
Szépen szóló sípját osztd ki a madárnak,
Hadd zengjék a hírét szép feltámadásnak.

A pásztorkunyhóból nézve a hold olyan volt, mintha a kútágas tetején ülne, elfoglalva az öreg sas helyét, aki ott szokott ülni, kémlelve a végtelen rónaságot.

A tavaszi napfény éltető melege mindent és mindenkit életre hívva ragyogott le az égről. Az emberek már nem érezték jól magukat csöndes házaikban, s a virágoknak is terhes volt már a föld védelmező ölelése.

Karácsonyhoz közeledett az idő. A tél fagya mélyen vájta bele magát a szikes földbe, és a szelekben mintegy cinkosra találva, suhant végig Debrecen és ’Újváros között. A táj fehéren terült el, s a fák, mint fehér óriások álltak őrt rajta. A végtelenséget erdők törték meg, amelyből kíváncsi őzszemek tekintettek ki néha.