A puszta közepén nádkunyhó tanyázik,
Égeti a napfény, a viharban ázik.
Előtte a kútgém tán az eget éri,
A föld könnyű nedvét egy vederben méri.
Égőn tűz a nap le, forrón, mint a katlan.
Délibáb tűnik fel, fordított alakban,
S mutatja e tájat – néki ez a dolga –
Mint hogyha az égre volna felrajzolva.
Kolomp szava búsan sétál e vidéken,
Mintha kötve volna egy kóbor lidércen.
Néha közbeszólva – el is válik tőle –,
A pásztorkutyáknak ércszavú pergője.
A tűz fölött csöndben, három lábon állva,
Bográcstartó pihen, az estére várva.
Jóízű vacsorát készítnek majd rajta,
S jóllakottan, az éj, csöndjével takarja.
Rácz Endre ©
2017 04. 16. Szerep