A valóság néha oly rideg, mint a jég,
És néha álmodni jó nagyot, színeset;
És az álomból fel sem ébredni ma még,
Csupán csak álmodni s festeni rímeset.
Most elalszom, ne várj, valóság ég veled!
Ragyogj reám, ragyogj, álomszült képzelet!

A múltról álmodom, mikor még a puszták
Kóbor, gatyás népe oly boldogan dalolt,
S mikor a falvakban hangos, nyüzsgő utcák
Fölé, álomként az est csöndesen hajolt.
Most elalszom én is, valóság ég veled!
Ragyogj reám, ragyogj, álomszült képzelet!

Ember vagyok én is, ki néha vétkezik,
S kinek csak egy álomból épült vár jutott;
Ki nem gyűlöl bután, és nem ítélkezik:
Megáll e vár fokán… ennyi, mit kaphatott.
Most elalszom csöndesen… valóság ég veled…
Ragyogj reám… ragyogj, álomszült képzelet…

Ki tart velem? Az út hosszú és oly rögös,
S csupán egy álom, mely mindvégig elvezet.
S egy sóhaj hallatik… mert néha rájövök,
Hogy nem más, csupán egy álom, mit kergetek.
De elalszom mégis… s nem jó, ha ébredek:
Ragyogj reám, ragyogj, álomszült képzelet!

Rácz Endre ©
2017 04. 01. Szerep