Úgy állnak ott árván e megkopott falak,
Mint ki már rég halott, vagy tán halni készül.
Száz esztendő súlyát nyögik az ég alatt,
Nagy mogorván, mélán, minden könnye nélkül.

Ablakai, mint fátyolos szemek, néznek…
Tán ennyi volt, nem több, s az utolsót nyögi.
Ám e nagy, bús szemek, ha arra jársz, kérnek:
„Csak állj meg egy percre, csak nézz reám földi.”

Nem sír… mit sirasson, a jelenkor szavát,
Vagy tán a múltat, mely még édesen dalol?
Erős emlék tartja vénülő, nyűtt falát,
Mert az emlék az, mely a múlással dacol.

Egy kisleánynak ábrándos, távolban szőtt,
Mélabús, sóhajba vegyült emlékei.
S bár az álom – rég volt –, mára már összedőlt,
Még visszajár, s még élnek gyermekévei.

S mintha e vén falak néha szólítanák:
„Marikám, te édes, mondd, hát emlékszel-e?”
És ő bólint sírva, és könny fedi szavát:
„Te vén bolond, jaj, hát feledhetnélek-e?”

… Úgy állnak ott árván e megkopott falak,
Mint ki már rég halott, vagy tán halni készül.
Száz esztendő súlyát nyögik az ég alatt,
Nagy mogorván, mélán, minden könnye nélkül.

Rácz Endre ©
2017 04. 05. Szerep