Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Rózsa Sándor tréfája

Rácz Endre
Rácz Endre képe

Rég lement már a nap, éjfél körül járja,
Hűvös lett az éjjel szeptemberi tájba’.
Pásztor tüze látszik fellobbanni itt-ott.
Halasi csárdában halovány mécs pislog;

Ott még zajlik élet habár nem nagy lánggal,
Nincs az fűszerezve víg nótával, tánccal.
Csak úgy öregesen ülnek és beszélnek,
Habár tulajdonképp’ mindnyájan legények.

Sándor az ki beszél, Imre vele szembe’,
Matyi ismét alszik, neki ez már rendje.
A névtelen mélán maga elé bámul,
Nem is sokat vesz el lócának hosszábúl.

Imre így szól: „megyek, kicsit körül nézek,
Nem-e járnak erre rosszfajta cselédek.
Nem hallunk messzire, hisz az eső esik,
Ne adjunk könnyedén ilyen előnyt nekik.”

Ki is megy az ajtón hangos nyikorgással.
Sándor addig szót vált névtelen társával:
„Most is a múltkori jár még az eszedbe’,
Előtted az arca, mintha állna szembe’?

Ott van hová való, szállott a pokolra.
Ezt már réges-régen megtehetted volna,
De akkor nem léptél bosszú mezejére.
Csak magára vessen, minek jött elébe?

Neki pénz a minden, szerelem az semmi?
Vigye hát magával, mellé kéne tenni!
A lányt meg ne sajnáld, se kicsit, se nagyot,
Jobb, ha ezt a dolgot jó sorsodra hagyod.”

Szomorún a legény pisztolyára tekint:
,Sándor tudja’... felnéz... s a pisztolyra megint.
„Hohó, öcsém megállj! Magadat vagy engem?” –
„Egyiket sem – felel –, csak épp’ elmerengtem.”

Ám e gondolatra Imre jön, s nem szótlan:
„Katonák, katonák! – kiáltja hajszoltan. –
De már nem is messze, de már az ajtóba’!”
„Ülj le!” – szól rá Sándor ez utolsó szókra.

Matyit egy rúgással ébernek teremti.
„Míg én nem mozdulok, ne mozduljon senki.
Ezek nem ismernek, nem törődnek velünk,
Amíg ők nem tesznek, addig mi se tegyünk.”

Jönnek a katonák szakítva az ajtót,
Akár rossz gyerekek, faluszéli rajkók.
A csárdába lépnek hangos zsibongással,
Süvöltve, kacagva, viccelve egymással.

„Hé, csárdás bort, ételt, ide le elébünk,
Mozogjon a lábad még egyszer ne kérjünk!
– Szólt így az őrmester, ő joga a beszéd,
A túl sok iskola nem feszgetve eszét. –

Hát ez a négy rongyos, miféle cselédek,
Pásztorok, parasztok, vagy betyár-legények?”
„Dehogy is betyárok hisz’ akkor futnának
– Hazudja a csárdás így a katonáknak. –

Egyszerű pásztorok, látja mind búsképű,
Nem betyárnak való, hisz’ az mind nagyvérű.
Ne törődjék őket, egyenek, igyanak,
És hogyha jólesik, bátran mulassanak.”

„Szóval nem betyárok? No, hát szerencséjük!
Mert az olyan fajtát bizony mi nem védjük!
Írtjuk, mint a vadat – ordít az őrmester –,
Fogjuk, mint a marhát, vastag kötelekkel!

Ez a négy is itt,ha betyár fajta lenne,
Azóta már volna gúzsba tekeredve.
Siratná az anyja, amiért megszülte,
De szívesen látnám még azt is felfűzve!

Bizony hogy örömmel szorongatnám őket,
Töltenék testükkel gazos temetőket!
Főleg hogyha az a Rózsa Sándor volna.
Hej, csak egyszer a szél ide, elém hordja!”

Összerezdül Sándor, de türtőztet magán.
Vastag erek nőnek amúgy izmos nyakán.
De hát nem akar bajt magának, se másnak,
Pedig ugrásra-kész ülnek ott a társak...

— Friss hajnalra vált a csárdai éjszaka,
Zajosan vonul a dorbézolók hada.
Imbolyogva jár még a ló is alattok,
Nehéz dolog egyről, kettőre haladnok.

Csárda ajtó közben sarkáig kitárul,
Csárdai szentélybe magas legény járul:
„Na, végre, hogy elhordta őket a fene,
Már majdnem megvett az Istennek hidege.”

Mérgelődik, s közben Sándorékhoz leül,
Megemelve azt, mi a fején volt felül.
Kis Lőrinc az, Sándor régi jó barátja,
Kivel egy helyütt hált tömlöc szalmájába’.

Akivel a derest váltották rongyosan,
Fertály-esztendőnként, azt napra pontosan.
Huszonöt volt részük, és egy a ráadás,
Gombár Józsi mérte, ő maga, és nem más.

Bizony ő az kivel együtt ”vertek vasat”,
S lett így mind a kettő bujdosó, de szabad.
Régi barátság ez, amit nem úgy mérnek
Mint holmi lim-lomot, szélin piactérnek.

Azért is fázlódott íly’ hosszú ideig,
Mert csak így juthatott azon ülő-helyig,
Ami ott volt éppen barátjával szemben.
És hogy azzal végre nyugton beszélhessen.

Remegett a legény, átal-fagyott teljes.
Kupa volt kezében, faragott, tetejes.
De még jó is hogy volt ”föle” e csupornak:
Nem is maradt volna csak alja a bornak.

Remegett a legény fogát vacogtatva,
Össze, mind a kettőt… Sándor hogy kacagta:
„Igyál Lőrinc, igyál, majd az megmelegít,
És még azon-felül jókedvre is derít.

De ha íly’ fagyos vagy, a nagy éjszakába’,
Minek indulsz útnak íly’ rongyos subába’?
Nem hiszem, hogy olyat nem tudtál szerezni,
Amelyikbe a szél nem tud így bemenni.

Nem voltál te ilyen érhetetlen régen.
Betyár-gyerek fázik, na, még ez a szégyen!”
Nagyot nevet Sándor régi cimboráján,
No meg annak ócska, lyik-lyukas subáján.

„Nem tudtam, nem tudtam, honnan tudtam volna?
Mind szegény ember az, ki az ilyet hordja.
Attól meg nem veszek, nem visz rá a lélek,
Ha százszor is leszek prédája a szélnek.

És akiről venném finnyás, nem hord subát,
Büdös az olyannak, fene az undorát!
Így hát testvér marad, ezzel kell beérnünk,
Amíg jobb nem akad, vagy tán, amíg élünk.”

Ezek után Lőrinc magasba a kupát:
„Mindegy a’ már hogy van, inkább igyunk tovább.”
Poharat emeltek, s koccintottak véle,
Hadd tegye a dolgát kékszőlőnek vére.

Azután beszédre, hosszasan, végtelen.
Most már az is beszélt ki maga névtelen:
– Részegítve a bor tündér-királynője –
„Lettem hát gyilkosa... mintsem inkább vője...”

Sándor nagy-mérgesen: „most már elég! – rá szól. –
Én hagyassam véled, vagy elhagy magától?”
Aztán Imréhez szól: „gyere ide, hé, te!”
És valamit súgott halkan a fülébe.

Imre intett fejjel, Matyi ugrott menten:
Gyerünk a pusztába nagy-felkerekedten.
Közben a két barát, és névtelen társuk:
Mi a világ búja – szavakba –, na, lássuk.

Tán egy óra telt el, de hát azt ki nézi?
Annak elmúlását csak a bolond méri.
Felhozták mi rég volt, azt is, ami most van,
És ’mi ezután jön, azt is, csak titokban.

„No, hát öcsém Lőrinc eleget beszéltünk,
Én azt mondom jobb, ha nóta után nézünk.
Danoljuk el aztat, amit egykor ott bent,
Amelyiktől mindig olyan rossz kedvünk lett:”

„Sír az édesanyám, könnyes szép orcája:
Legszebb legény-fiát mindhiába várja.
Mindhiába várja,
Mindhiába nézi,
Egy jó istenétől mindhiába kéri.

Sír az édesanyám kicsiny házunk előtt,
Áldott jó szívére bánat tövise nőtt.
Attól félek egyszer
Megöli a bánat,
Hogyha engem többé, többé sose’ láthat.

Sír az édesanyám, peregnek a könnyek.
Zörögnek a rácsok, talán értem jönnek.
Remélem, hogy úgy lesz,
De már utoljára…
Szívesebben mennék én már a halálba.

Kedves édesanyám, ne sirasson engem,
Ezt a bús életet magamnak kerestem.
Magamnak kerestem,
Magam választottam,
Nyakamba a hurkot magam akasztottam.

Ne sirasson anyám, nem lehet mit tenni,
Csak egy az én vágyam, békén megpihenni.
De nagyobb a bánat,
Mi szívemet nyomja,
Hogy kend legény-fiát holtáig siratja.

Ne sirasson anyám, boldog leszek én már...”
Ám a küszöb fölött ekkor Imre lép át:
„Na, megjöttünk Sándor.” – utána jön Matyi:
„Hát ennél újabbra nem tudtunk akadni.”

És betérítettek kilenc göndör rackát,
Dicsérgetve annak selyem-fényű gyapját.
Sándor most Lőrincet oly mód vágta hátba,
Hogy az belefejelt az asztal sarkába.

„No, hát öcsém, Lőrinc, ehun az új subád!
Vagyok-e barátod, vagyok-e jó komád?
Ha látom, hogy szenvedsz, szívem szakad érted,
Utolsó falatom teszem le elébed.

Most is csak hogy ne fázz, azért küldtem érte,
Nem várok én semmit annak a fejébe’.
Tetszik-é hadd haljam? Szavad kéne tenni!
Ennél újabbat már nem tudtam szerezni.

Gondolod, hogy bármi ócskát hozok neked?
Ez még nem volt senkin, abban biztos lehetsz.
De a csengőt vedd le majd a gallérjáról.
Cipelned sem kel, hisz’ megyen ez magától!

Bár még kicsit szét’ van, összébb kéne szedni,
A belseje nyers még, napra kéne tenni.
De hát csak elbírsz már ennyi nehézséggel?
Nesze itt van tiéd, viseld egészséggel!”

Lőrinc áll egy percet, átgondolja szavát,
Viszonozná méltón a jóízű tréfát:
„Megköszönöm szépen – szólítja így Sándort –,
Mindeneknek előtt ezt a barátságot.

Hiszen a betyárnak egy az éltetője:
Legyen hű barátja, lova, szeretője.
Azok nélkül semmi bármilyen legény is.
Köszönöm hát Sándor barátságod mégis.

Másodízben pedig köszönöm a subát,
Gyönyörű egy kelme, mutatja az magát.
Fodros göndör szőre fénylik, mint a márvány,
Színében is pompás, Úrnak tetsző látvány.

Sajnálom is kicsit hordani nap-számra,
Nyűni télen, nyáron, hóba’, fagyba’, sárba’.
De hát ez ajándék ne nézzük a fogát,
Elfogadom szívvel, s teszek is viszonzást.

Egyre csak azt nézem... de már csak úgy látom,
Valami hogy pereg annak hátuljából.
Bogyó-féle, vagy tán igaz-gyöngy is lehet?
– Szeme kíváncsian a padlóra mered. –

Ékes-gyöngy az, nem sok, talán néhány véka,
Jó szívedért, Sándor, Isten ajándéka.
Lehetnék rád irigy, tehetném, de miért?
Kapj föl egy marékkal s legyen az a tiéd.”

Nagy-víg kacaj támad e szent pillanatban,
Nevetéstől mindnek könnye folyt patakban.
Imre nagy kínjában az asztalfőt verte,
Matyi már alélva a földet heverte.

A névtelen félig lógott le a székről,
A csárdás vonyított keserves ültéből.
Sándor és Kis Lőrinc híven összebújtak.
Tudja a jó- Isten nevettek vagy sírtak?

A nagy nevetésből, ahogy észhez tértek,
És az asztal körül vörösborhoz fértek,
Jól megöblögette mind a tikkadt száját.
Levetette ekkor Sándor szép subáját:

„Nesze öcsém Lőrinc, legyen ez a tied,
Bizony isten mondom rég’ nevettem ilyet.
Használd egészséggel, ne legyen ez meddő,
Hisz’ nekem ilyenből úgyis van még kettő.

Ezt a kilenc birkát, csárdás uram, nézze,
Itt hagyom magának mindenért cserébe’.
S Lőrinc barátom, ha néha-nap itt járna,
Legyen mindig bora, keskeny szalonnája.

No, de bontsunk tanyát, hajnal van nyakunkon,
Bátorság ne kéljen perzekutorunkon.
Nem szeretnék éjjel tömlöcben aludni,
Vagy egy kötél végén lógva megnyugodni.”

Ekkor az öt legény négy felé elindult;
Csak a névtelen volt, ki Sándorral mozdult.
Nem is mentek messze, csak a ”pincefáig”,
Ott bújtak meg halkan másik éjszakáig...

Rácz Endre ©
2012 11. 15. Szerep-Nagyrábé

Rovatok: 
PÁLYÁZATOK