A szürke köd mögül, mint félénk gyermekek,
Úgy tekint reánk a télvert, gyönge nap.
És bárha óriás, ma mégis gyermeteg,
S kóbor, gyönge fény, mi testéből földre hat.
És ott a végtelen, hatalmas ég terén
A tavaszt várja, mint anyát, s rá úgy tekint;
És mintha mondaná, megfogva két kezét:
Mutasd meg nékem a világ szépségeit:
Tavasznak szép rügyét, madárdalt, szép mezőt,
Egy új életet, egy reménnyel indulót,
Föld mélyén magvakat, csírát, s rá langy esőt,
Víg kedvű patakok hűs vizét, elfutót.
S bár ma még a szürke köd mögül nézek szét,
S tekint reám egy zord, bágyadt, halott világ.
És bárha nincs erőm, ne félj, élek még!
És reménnyel éljen, aki él, s aki lát…
Rácz Endre ©
2017 02. 11. Szerep
