Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

A vándordeák

Rácz Endre
Rácz Endre képe

Karácsonyhoz közeledett az idő. A tél fagya mélyen vájta bele magát a szikes földbe, és a szelekben mintegy cinkosra találva, suhant végig Debrecen és ’Újváros között. A táj fehéren terült el, s a fák, mint fehér óriások álltak őrt rajta. A végtelenséget erdők törték meg, amelyből kíváncsi őzszemek tekintettek ki néha.
A frissen esett hóba csak egy Balmazújváros felől érkező lovas szán vágott nyomot, mely könnyeden falta a táj végtelenségét, s törte meg annak nyugalmát. A kocsist és utasát egyaránt hosszúszőrű suba védte a téli szél fájdalmas érintésétől, s e széltől megfagyott arcukat is csupán a gőg büszke ragyogása tartotta életben. A lovak fehér párát prüszkölve orrukból nyargaltak könnyedén. Néha, ha egy-egy fácán fölrepült bújtából, riadtan, vagy inkább pajkosan akartak törni a szürke ég felé. Mint ahogyan most is:
— Hej, de tele vannak, de tele vannak! – motyogott rájuk a kocsis.
— Hagyjad csak, hadd fickándozza ki magát egy kicsit – vágta rá az úr.
— Tele vannak, nagyon tele vannak, nagyságos uram – ismételte magát a kocsis, miközben a szárat olyan feszesen tartotta, hogy akár cimbalmozni is lehetett volna rajta.
— Úgy szeretem, na!
— Tudom. A nagyságos úr hamarabb vonná meg tőlem a kosztot, mint a lovaitól.
— Hiszen ilyen siheder kölyköt, százat is találok, mint te. De ilyen pompás lovakat?
— Tudom… – válaszolt lemondóan a legény.
— Amúgy is, a lóban legyen vér. Én azt szeretem, ha vér folyik benne, nem pedig aludttej. Az olyan a mészárszékre való, nem az én úri ízlésemnek.
— Tudom…
— Túdom, túdom! Mi vagy te, vadgalamb, hogy turbékolsz itt nekem?
— Bár az lennék…
— Hogy az ördög vinné el azt a finnyás lelkedet! Hát mi bajod van a sorsoddal? Héthatáron nincs ilyen dolga senkinek, mint neked!
— Hát, ne is legyen…
— Na, most már abbahagyd, te! — emelte fel hangját az úr, s vele együtt a botját is, amivel olyat vágott a legény fejére, hogy a bot kettétört.
— Jaj! – sajdult fel. – Még jó, hogy a kucsma a fejemen volt, másképp beszakította volna a fejem a nagyságos úr – méltatlankodott.
— Na, hát azt aztán meg is érdemelted volna! Most nézd meg, hogy mit csináltál. Eltört a botom. Ez volt a kedvencem. Na, ez is a te hibád.
    E meghitt beszélgetés alatt a szánkó szépen haladt előre. Egy kisebb dombot megkerülve, hosszú fasor tárult szemük elé. Az út mellett, egy deák formájú legény ballagott, mélyen bújva rongyos vászonkabátjába. Közeledve a kocsis hátra szólt:
— Felvegyük, nagy-jóuram?
— Minek vennénk? Hadd bolyongjon itt, ha már volt olyan bolond, hogy elinduljon gyalog ebben az istentelen időben!
    Nem messze jártak már tőle, így a deák tisztán hallhatta az úr jóságos szavait. Süvegét leemelte, s miközben a szánkó elhaladt mellette, meg is köszönte e jótéteményt:
— Megköszönöm nagyságos uram a jóságát.
— Mégis mit gondoltál, hogy felveszlek te koszos? Netán még a csárdában meg is vendégellek, s azon felül még adok néhány garast is? – kiáltott le az úr, s hangos nevetés kísértében még visszaszólt. – De tudod mit? Ha megelőzöl és hamarabb érsz a csárdához, akkor megvendégellek, s mellé nemhogy réz garast, de egy aranyat is teszek. – Majd tovább suhant a szánkó, miközben az úr gőgös nevetésétől visszhangoztak a távoli erdők.
    Talán két vagy három fertályóra pergett le az örrökévaló idő homokján, mikor a szánkó megállt Debrecen alatt a látóképi csárdánál.
— Na, innál-e egy pohár bort, te? – kérdezte gúnyosan a legényt.
— Hát, ha megtisztel a nagyságos úr.
— Azt mindjárt gondoltam! Na, jól van, majd mindjárt küldök egy pohárral valamelyik suhanccal. Addig takard le a lovakat, nehogy megfázzanak. Aztán nehogy te bújj bele a pokrócokba, mert ketté hasítalak!
— Túdom, túdom… – gúnyolódott vele a legény.
— Hallom ám, te! – szólt vissza ura, már egészen a csárdaajtóból, amelyen belépve olyan kép tárult a szeme elé, hogy majdnem hanyatt esett láttán. A deák, akivel útjuk közben találkoztak, ott ült az asztalnál, s bort kortyolva bámult az ablakon kifelé.
— Hát te? Hát hogy? Hát mikor? Hát mivel? – hebegett az úr.
— Csak borozgatok – válaszolt a deák meglepetten.
— Na, jól van – folytatta az uraság –, ne mondj semmit, nem is érdekel. Itt az aranyad, ha már megígértem, s mellé rendelj valamit az én kontómra. – Majd leült egy másik asztalhoz, ahol már várták.
A deák bár nem értette a dolgot – bár volt egy sejtése –, de eltette az aranyat, és a fogadóstól bőségesen rendelt, ha már az úr ilyen kegyes volt vele.
    Dolga végeztével az uraság elköszönt úri barátaitól, és subáját magára terítve elindult. A deák felállva köszönt utána:
— A jó- Isten kísérje útján a nagyságos urat. Megköszönöm a jó szívvel adottakat. De ha meg nem sértem, kérdezhetnék még valamit?
— Na, mondd, mit akarsz?
— Ha véletlenül a visszafele úton is találkoznánk, akkor is adna a nagyságos úr egy aranyat?
— Adok én kettőt is te nyavalyás! És erre úri becsületszavamat adom, itt, ember és Isten előtt! – mondta, majd bevágta maga után az ajtót és a szánkóhoz sietett.
— Nincs tán valami baj, nagyságos uram? – kérdezte kíváncsian a legénye.
— Nincs! – vágta rá hirtelen. – De kapkodd magad, aztán hajts, ahogy csak bírsz. Az sem baj, ha ez a két gebe kidől a hámból!
    Úgy is lett. A két ló szinte röpült. A szán talpai, mintha nem is érték volna a havat úgy suhantak a táj fölött. Utasai hosszan nem szóltak semmit. Ha a varjak nem károgtak volna fölöttük, talán a csend meg is fojtotta volna e kietlen vidéket.
    Hosszú idő után a legény törte meg a csendet:
— Nagyságos úr.
— Na, mi bajod van már megint? – kérdezte dölyfösen.
— Oda nézzen – mutatott előre.
    Az úr egy kicsit oldalra dőlt, hogy a bakon ülő legénytől lásson. Hát, majdnem elájult, mikor meglátta, hogy a deák ott gyalogol az út mellett.
— Hogy az ördög vinne el te átkozott! Hát te tényleg a sírba akarsz tenni engem? Nesze itt a két aranyad! – ordított, miközben a kabátja zsebéből kivett két aranyat odadobta a deák elé, a robogó fogatról. – De remélem, a torkodon akad! Hát engem akarsz te sírba tenni?
    A deák csak nézte a történteket, majd felvette a két aranyat és folytatta útját.
    Az uraság hazaérve nem találta helyét. Le-föl járkált a házba, az udvaron majd az istállóban.
— Mi baj van nagyságos uram? – kérdezte lovásza.
— Semmi… – válaszolta, szinte csak az orra alól morogva.
— Na, csak mondja, aztán hátha tudok a bajra orvosságot.
    Az uraság leült egy üres állásban a jászolfára, és elmesélte, a számára még mindig hihetetlen történetet. A lovász fiú hatalmas nevetésben tört ki.
— Hát te meg mi az anyád kínján nevetsz? – kérdezte tőle dühösen kenyéradó gazdája.
— Hiszen azok biztosan a Tóth fiúk voltak. Na, jól megtréfálták az urat.
— Fiúk? – kérdezett meglepődve.
— Igen, fiúk. Hiszen drága szüleiket, egy szuszra mindjárt kettővel áldotta meg a Teremtő. De hogy ők elhaltak, hát az egyiket Balogh uramék nevelték fel kint a tanyán, a másikat meg valami retyerutya bent Debrecenben. Deák az mind a kettő. Aztán olyan egyformára sikeredtek, mintha csak két tojást állítanánk egymás mellé.
— Ó, hogy az ördög játszana velük! Na, ezek aztán most jól lóvá tettek – fogta a fejét nagy mérgében, amibe egy kis szégyen is vegyült.
    A kocsis legénye feltűnő módon, kuncogva somfordált kifele az istállóból. Az uraság mérgesen szólt utána:
— Gyere csak vissza, te átkozott! Egész véletlenül, te nem ismered ezt a két lókötő deákot?
— Hát, éppen ismerni ismerem őket.
— Aztán mért nem mondtad, hogy nem egy a kettő?
— Hát ugye, nem kérdezte az úr… anélkül meg én nem igen szoktam szólni, amint azt a nagyságos úr is tudja.
— Még hogy te nem szoktál szólni? Te, hát mindjárt kitekerem a nyakad! – Majd elől a legény, utána az úr, elindultak az udvaron körbe-körbe. A lovászlegény a jó meleg istállóból nézte őket nevetve, mint egy macska-egér játékot, amelyben elől volt a macska és hátul az egér.

Rácz Endre ©
2017 02. 03. Szerep

Rovatok: 
Irodalom