Gyere pajtás a csatába!
Vészben a hon szabadsága!
Patkó dobog,
Zászló lobog.
Elől járjon ma a bátra!

Gyere német, kutya-fattya!
A két kezünk vérben hagy ma!
Patkó dobog,
Zászló lobog!
Azt taposd el, aki hagyja!

Áldd meg Uram ezt a népet!
Lásd, ha sírnak s kérve kérnek!
Tartsd meg őket erős karral,

/Boruzs András emlékére /

A csillagok bágyadtan tekintenek rám;
De mégis, mintha dalt hallanék az égből.
Majd lelkemen simít e bágyadt pillantás,
S mosoly kél arcomon ez égi zenétől.

Hát akkor folytatódjon Baizáth Miklós története (bár gondolom az elejére már nem emlékeztek)...
Most épp erdélyi otthonából tart Budára, miközben társaival eltévednek. Persze nem is én lennék, ha e kalandos út végén nem a Nagysárrét mocsaras vidékére, annak is szívébe, a ”Világ-közepére”, kis falumba Szerepre vezetné őket a sors.

X. ének

/A Csenki Imre vegyeskar 30. születésnapjára/

November van, a tél mogorván közeleg,
Ám lelkünkben mégis most szép tavasz honol;
És a nyár illata édesen földereng,
Mit az ősz ostobán, riadva tékozol.

Elrepült a gólyamadár,
– Üresen áll tó s a határ –
Messzi délre…
Hideg télre…
Üres már a bús gólyavár.

Hosszú percek óta anyám kezét nézem,
Amint pihennek fáradt, bütykös ujjai.
Mily sokat szolgáltak már e vén cselédek!
Rajtuk (maholnap) egy évszázad súlyai.

Aranyló ősz közeleg, s mögötte a nyár,
Mint fáradt vándor, csöndben pihenni készül.
Megtette a dolgát, megérlelt sok kalászt,
Ott hagyva tarlóját nagy, gyér örökségül.

Súlyos évszázadok nyomait követve
– Akár fáradt vándor, álmos utazó –,
Léptem síkon, sáron, nád között töretve,
Ahol társam nem volt, csupán a tiszta szó.

Szűrt-fényű szobában gomolygó pipafüst:
Árendás öregúr magányát tagadja,
Amikor hangszerén (jaj, akár ócska üst)
Egy árva nótával életét siratja.

Reszkető combjára egy macska telepszik;
Ennyi melegség jár e nagy hideg télben.
És ahogy két lába lassacskán melegszik,
Egy nóta ébredez megfagyott szívében.

Száz esztendőnek ón-csendje már a testé,
Ám lelke nem pihen: mindig föllobbanó!

A fáradt nap még utolsó erejével próbált kapaszkodni az ég peremében, mikor a bojtárok fülét egy közeledő kocsi zöreje ütötte meg.
— Kilehet az, ilyen késői órán? – kérdezte az egyik, miközben hunyorgó szemekkel nézett a szűrt fényű távolba.
— Tán a gazda. – vágta rá a másik, fejét fel sem emelve kényelmes fektéből.

Én nem kértem tőled, világ, hogy megbocsáss!
De mégis bocsáttassék meg minden bűnöm!
Lelkemben fellegek, szívemben álmodás,
Kiknek nem mértek boldogságból, csak szűkön.