Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Igaz János

Rácz Endre
Rácz Endre képe

   Szikrákat szórt a hideg téli este. A fagyos északi szél úgy vágott az ember arcába, mintha frissen fent borotvával szabdalták volna azt. Talán a Jóisten azért rendelte e földre ezt az ítéletidőt, hogy senki emberfia ne mozduljon ki meleg fészkéből, hiszen Karácsony este volt. De mégsem volt élettelen a hófödte rónaság. Egy öreg koldus bolyongott céltalan, talán remélve, hogy e zord idő végre segít neki elhagyni földi szenvedéseit. Ilyenkor mindig nagyot sóhajtva nézett kutyájára, gondolva: mi lesz veled te szegény, ha engem elszólít a Teremtő? Majd tovább ment szótlan. Már csupán ez éltette, a gondoskodás. S talán kutyája is épp ezt gondolta magában, miközben követte gazdáját át a nagyvilágon, s annak minden szenvedésein.
A hideg éjszakában egy faluhoz értek. Az első házhoz közeledve, annak kutyái hangos ugatásba kezdtek, mire a gazda kilépett az ajtó elé és gorombán kérdezte:
— Ki az ördög jár itt ilyen késő éjszaka?
— Öreg koldus vagyok – válaszolt halkan –, és szállást keresek éjszakára.
— Hát még mit nem! – förmedt rá a gazda – Na, kotródj innen, míg szépen vagyok!
— Szánjon meg Jóuram. Nekem jó lesz az istállóban is.
— Na, még csak az hiányzik! Tán hogy a gyönyörű jószágaim tetvesek legyenek tőled! Kotródj innen, ne kelljen még egyszer mondanom!
— Legalább a csutkakúpban adjon helyet – kérlelte az öreg tovább.
— Hát csak nem érted a szép szót úgy látom! Fogjátok meg! – uszította kutyáit, akik nem habozva támadtak a szegény koldusra. Tán szét is tépték volna, ha koloncos kutyája nem ugrik elébe összeszedve minden erejét. De hát mit tehetett volna egyedül a gazda kövérre hizlalt vérebei ellen? Testén vérző sebekkel hagyták hátra, miközben a gazda röviden hagyta jóvá tettét:
— Na, hát én szóltam…
Az öreg koldus ölébe emelte kutyáját:
— Jaj, te! – mondta sóhajtva. – Inkább engem téptek volna szét… – és elindult tovább a falu főutcáján. Nem nézte merre, csak ment, miközben ölelte hűséges társát, aki talán már nem is élt.
Nem messze érhetett, mikor az egyik udvarból valaki szólította:
— Hova megy jóember ebben az ítéletidőben?
— Meghalni… – válaszolt halkan az öreg.
— No, hát annak nemigen kell elébe menni, jön az magától, ha az idő ott jár!
— Bár már ott járna…
— Ugyan már, no! – nyitotta ki a kaput a gazda. Egy fiatal, jóságosan mosolygós arcú férfi lépett az öreg koldus elé. – Szállást keres? – kérdezte, miközben a kezében lévő lámpa pislákoló fényénél már látták egymás arcát is. Az öreg csak bólintott. – Na, csak jöjjön beljebb!
Szótlanul léptek be a szűkös, de rendezett portára, ami jó gazdáját dicsérte az érkező számára. A gazda ment elől ajtót nyitva a késői vendégnek. A házban még fent volt mindenki, hiszen karácsony este volt. Az asztalnál egy szép arcú fiatalasszony ült kezében csecsemővel, akinek énekelt. Az öreg egy pillanatra megállt az ajtóban.
— Na, hát jöjjön már beljebb! – szólt rá a fiatalember.
— De a kutya. – mutatott a karjaiban vérző kutyájára.
— Hozza be nyugodtan őt is! Emberek vagyunk, és a betegnek melegen a helye. De mi történt, tán csak nem farkas?
— Nem… – válaszolta sírva a koldus, majd elmesélte, hogy mi történt.
— Tudom! — vágta rá a gazda – Ismerem azt az átkozottat! Hogy az én teremtőm mért nem segíti már a másvilágra, hogy ne búsítaná az egyszerű ember életét!
Közben a fiatalasszony egy viseltes subát hozott, majd terítette a kemence elé.
— Tegye le ide. Itt jó meleg van.
— De hát kutyát erre a szép subára? – kérdezte az öreg méltatlankodva, vagy inkább hitetlenkedve.
— Aki ilyen hűséges, annak még különb fekhely is kijárna! Na, csak tegye le bátran, maga meg üljön az asztalhoz!
Úgy is lett. A fiatalasszony tejet melegített, amit egy kis tálkából kínált a szegény kutyának. Az bár fájdalmaktól küszködve, de mégis jóízűn lefetyelte. A gazdaasszony boldogan nézte, miközben simogatta fájdalmaktól elgyötört testét. Mikor a kutya jóllakott, valami büdös főzetszerűt akasztott le a falról, amivel bekente a sebeit, majd betakarta, s az asztalhoz visszalépve kérdezte:
— Hogy hívják?
— János! Igaz János! – mire a kutya vakkantott egyet a suba rejtekéből.
— Jaj, nem magát kérdeztem, hanem a kutyát! – nevetett rajta az asszonyka.
— Igen, én is azt mondom! – válaszolt az öreg, majd kutyájához fordult – Igaz, János? – a kutya újra vakkantott.
— Hát akkor magát, hogy hívják? – vágott közbe az ifjú gazda.
— Engem is… – mondta mosolyogva, majd újra a kutyához szólt: Igaz, János? – a kutya újra vakkantott, mintha csak mondta volna: igaz, János!
— Na, most már aztán ne bolondítson! Hát mi az igazság? – kérdezte határozott hangon, de mosolygós arccal a gazda.
— Az úgy történt – kezdte az öreg, miközben jóízűn fogyasztotta az elé rakott ételt –, hogy egyszer, jobb híján magamban beszéltem. Elmondtam a mondandómat, majd megkérdeztem magamtól, hogy igaz, János? Mert én ugye János volnék. Mire a kutyám rávakkantott, mintha csak mondta volna, hogy igaz, János! Hát így lettünk mindketten Jánosok, Igaz Jánosok. Még az egyik szelekótya bojtár gyerek, akit utam közben ismertem meg, egy kis verset is írt róla.
— Na, halljuk!
— Rövidke, de így hangzik:
Igaz János igazsága,
Nem búvik az krumplis zsákba.
„Igaz, János?” – kérdi ebét.
„Igaz, János! Igaz beszéd!”
Jót nevettek rajta, majd még hosszasan beszélgettek, mielőtt nyugovóra tértek volna. Jó éjszakát kívántak egymásnak, az öreg odabújt hűséges kutyája mellé, a fiatal pár pedig elindult a szoba felé. Ám a fiatalember visszalépett a szobaajtóból:
— Hallja-e János! Maradjanak itt nálunk! Van egy kisebb helyiségem a ház után, ott jó helyük lenne. Étel mindig akad a háznál, bár fizetni nem tudok.
— Nem is kell… – válaszolta az öreg, majd felállt és kezet nyújtott újdonsült gazdájának, vagy inkább jótevőjének. – Köszönöm… – tette még hozzá könnyes szemekkel.
— Ugyan már – szorította meg remegő kezét a gazda –, emberek vagyunk! Aztán meg, mégis csak karácsony van… Mikor tegyen az ember jót, ha nem ma?
Elcsendesedett a kis ház. Az öreg odabújt újra kutyájához, megsimogatta fejét, majd halkan odasúgta neki:
— Hát mégis van Isten! Igaz, János?
Hűséges társa mellkasára tette a fejét és halkan vakkantott: igaz, János…

Teltek, múltak a hónapok az emberek fölött. Télre jött a tavasz, tavaszra a nyár, és ahogy azt a Jóisten elrendelte a nyarat követte az ősz. A nemrég még karonülő csecsemő mára már cserfes kisleánnyá cseperedett, kinek hangjától zengett a kis ház. Egy öreg kutyát nyúzott folyton az udvar közepén, miközben egy versikét szavalt:
Igaz János igazsága,
Nem búvik az krumplis zsákba.
„Igaz, János?” – kérdi ebét.
„Igaz, János! Igaz beszéd!”

Rácz Endre ©
2018. 11. 24. Szerep

Rovatok: 
Irodalom