Mily szép harmónia csendül most fülembe,
Áttörve álmatag, ébredő hajnalon.
És míg a csönd megáll hallgatni, sietve
Új remény ébredez… új remény… új dalon.
A nap már élni vágy s gőgösen széttekint,
Hallgatva ő is e hajnali kába neszt.
S úgy, mintha csak köszöntve: „itt vagy hát megint?”
Egy kismadár édesen víg trillába kezd.
Én is, hogy ébredek, s a puszta csönd alél,
Vérem pezsdülni kész egy furcsa ritmuson.
Az élet hív élni tán, míg a pajkos szél
Faág pálcájával kopogja ablakom.
Bágyatag kolompok hangja kél csöndesen,
S az erdő, hangjait könnyeden szórja szét.
A pásztor dudorász, s kutyája lelkesen
Ujjongva válaszol, mintha nem volna szép.
Gémeskút ébredez, fájón a gémje sír,
S egy varjú távolról riadtan káromol.
(Tollán a fénylő nap tükröző ében pír.)
Szavára gólyanép keleppel válaszol.
S tán lágyítni mind e dalt, a szél susogva,
Nesztelen (mint ahogy szellem jár), s fütyörész.
Betér az ég alatt minden kis zugokba,
Ahol egy apró kis fűszál is dalra kész.
A nádszálak ócska húrjain más a dal;
Benne a vadréce szólítja gyermekét.
Amott egy lábnyomtól csörren a holt avar,
Ékítve futkosó nyulaknak lágy neszét.
A természet hangjai… ó mily nagy csoda,
Hogy ma az ég alatt minden dalolni vágy’.
S mert lelkem a szépre sosem volt tétova,
Hallgatom csöndesen e szép harmóniát.
Rácz Endre ©
2020. 02. 12. Szerep
