Száz esztendőnek ón-csendje már a testé,
Ám lelke nem pihen: mindig föllobbanó!
S habár a feledés ködfátyla temetné,
Nem lehet! Vulkán az, amely égig ható!

„Meggyötört lélek! – szólt az Úr a végórán. –
Megállnod nem lehet egy hosszú századon!
S hogy kínod nem szűnik, hiába aggódnál:
Az emlékezés lesz számodra irgalom.”

Jaj, mit ér a költő az életsúly alatt,
Ha az, mint porszemet taszítja odább?
S ha volna, mint tűnő fény néma s hallgatag,
Nem volna együgyűbb, szerényen ostobább?

Nem hallgat ő ma sem! Mért tenné? Szép szava,
Mint a Göncöl szekér roboghat végtelen’.
Csillag ő, s az égbolt nagy fényes színpada,
Amelyen függönye lehullni képtelen.

Testén már csönd honol, fájdalmas elmúlás…
Ki porból lett, porrá lesz… néma sírhalom…
Ám a szó örök s remény, mint az ősz s lombullás,
Hogy élni tud tovább mindig új századon!

Rácz Endre ©
2019. 01. 27. Szerep