Most a csönd mi fáj, s ha kérdem, nem felel,
S közben Trianon súlya ül a vállamon.
Száz évnyi fájdalom! Mért vagy oly nagy teher,
Mint néma sír fölött jéghideg kőhalom?
A csönd mi fáj s a néma falvak könnyei,
Kiknek elbújni nem lehet és sírni bűn.
Ahol feltörnek egy évszázad nyűgei,
Mint egy fájdalomtól lángoló síri tűz.
Most a csönd mi fáj, hol hallgatva vagy magyar…
Hol idegenben élsz, bár a föld az tiéd.
Hol néha jó a csönd, mely bánatot takar…
( Hát így lesz egy nemzetből megtűrt szolganép!)
Most a csönd mi fáj, míg ülök a dombtetőn,
S nézem a fenyvesek elnyúló sűrűjét,
Amelyben árny suhan délcegen, megvetőn,
Nem látva (mit ellenünk vétett) nagy bűnét.
A csönd mi fáj… bár néha a szó mi üt sebet:
Idegen! – hangzik fel fájdalmas rút beszéd.
S ha néha visszaszólsz, vagy hallgatsz, egyremegy,
Mert sorsodon ül egy százados bús pecsét.
Most a csönd mi fáj… a fájdalmas néma csönd,
Amelyből milliók fájdalma így kiált:
Száz évnyi fájdalom, sírunkat mégse född!
Süvölt a szó! ... Mégis a csönd… a csönd, mi fáj…