Szótlanul hevernek egy öreg bot fáján;
És ahogy ránézek mosollyal, kedvesen,
(Merengve az élet mélységes talányán,)
Ők mesélnek… nincs szó… és mégis végtelen:

„Látod, az életnek nagy furcsa sorsa ez,
Elgyengültem én, s már reszkető vagyok.
De hát az élet… ő mindent vénülő sorba tesz…
Már nem teszek sokat… ám tenger, mit hagyok…

Jaj, mennyit harcoltam az élet útjain!
A boldog órákon tapsoltam gyermeteg!
Jaj, volt, hogy bénultan meredtek ujjaim,
Amint simítnom kellett halott gyermekem…

Vigasz vagyok mégis, néked, ki itt maradt,
És kiáltom, ne sírj, hisz én még itt vagyok!
Bár gyönge már, de mégis boldog pillanat,
Ha reszketőn végigsimítom arcotok…”

Hosszú percek óta anyám kezét nézem,
Megfogom csöndben, mint egyetlen szép reményt…
S közben a Jóistent többre már nem kérem,
Csak áldja meg ezerszer anyámnak két kezét!

2019. 08. 10. Szerep