Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

A varázsbunda

Rácz Endre
Rácz Endre képe

A fáradt nap még utolsó erejével próbált kapaszkodni az ég peremében, mikor a bojtárok fülét egy közeledő kocsi zöreje ütötte meg.
— Kilehet az, ilyen késői órán? – kérdezte az egyik, miközben hunyorgó szemekkel nézett a szűrt fényű távolba.
— Tán a gazda. – vágta rá a másik, fejét fel sem emelve kényelmes fektéből.
— Jóska öcsém az – vágott szavukba a számadó –, meg a sógor.
— Tán nincs valami baj, hogy jönnek, számadó uram?
— Á, csak a sógornak dolga akadt Füreden, aztán míg megjárja, gondolta itt hagyja a gyereket, hadd lásson világot.
— Még nem látott?
— Téged? – viccelődött a számadó kíváncsi bojtárával.
— Nem engem, hanem a világot?
— Ja! Hát azt még nem. De ugyan hol is láthatta volna, hiszen városi gyerek. Ott meg ugye nincs semmi. Még madárfütty sem.
— Hm… – nézett rá nagy szemekkel a bojtár – micsoda szegénység!
— Az…
E szavakra megérkeztek a vendégek. Tisztelettel köszöntötték egymást, majd pár szónyi beszélgetés után a kedves sógor tova is robogott dolgára, fiára csupán pár intő szót hagyva:
— Na, aztán megbecsüld magad fiam! Míg meg nem jövök, édes bátyádat apád helyett apádnak tekintsd!
Jóska hosszan nézte távolodó édesapját. Talán elveszettnek érezhette magát, hiszen most először volt szülei nélkül valahol. Bizonytalanságán csak akkor vett erőt, mikor nagybátyja szavai, mint mennydörgés törték meg a csendet, amely a maga erejében mégis nyugtató volt most a kisfiúnak:
— No, öcsém, hát gyere már közelebb és ülj le közénk! Ne félj, nem visz el az ördög! Hiszen nem is mer az idejönni!
— Miért nem, édes bátyám? – szólalt meg végre Jóska.
— Hát mert, ha ide merészkedne, a Bogár mindjárt elkapná az inát! – mutatott kutyájára, aki hűsegesen ült mellette, miközben az öreg minden szavát értőn figyelte. – Ugye Bogár? – kérdezte tőle, mire a kutya felugrott és elkezdte ugatni a kisfiút. – Csihadj, te! Hát ő itt Jóska öcsém és nem az ördög! Nem kell bántani!
— Hát a kutya érti, hogy mit mondd neki, Feri bátyám? – kérdezte Jóska, mikor a kutya az intő szóra elhallgatott.
— Hát már hogy a fenébe ne értené, te gyerek! És én is értem, amit ő mond. Hiszen szóból ért itt kutya is, ember is. No, meg a marha is… ha csak nem ember. – viccelődöt az öreg számadó, amin két bojtárával jót nevettek. De ezt Jóska nemigen értette, és okos fiú lévén (nehogy butának tartsák) erre a dologra nem is kérdezett vissza. Nem úgy a másikra:
— Édes bátyám! Hogy lehet megtanulni az állatok nyelvét?
— Á, nem tanulható az!
— De akkor maga mégis honnan tudja?
— Varázslat ez, fiam, varázslat!
— Varázslat? – kérdezett vissza Jóska.
— Bizony hogy az! Varázslat! Tudod, itt a pusztán nagyon sok varázslatos dolog történik ám az emberrel.
— Tényleg?
— Persze!
— És milyen varázslat kell ahhoz, hogy az ember értse az álatok nyelvét?
— Azt majd reggel elárulom. Most pihenjünk, mert későre jár az idő!
Másnap reggel mindenki szó nélkül kezdett megszokott dolgához. Az egyik bojár vizet húzott a kút gyomrából, a másik a bográcsot súrolta fényesre, az öreg számadó pedig ifjú unokaöccsével elindult a gulya után, akik már jó messze legelésztek az állástól. Az öreg számadó kutyája Bogár, még mindig rosszallóan és bizalmatlanul tekintett Jóskára. De jó volna szót érteni vele, gondolta a kisfiú, majd meg is jegyezte nagybátyjának:
— Nem szeret engem ez a kutya, Feri bátyám!
— Á, csak nem értetek szót egymással! – mondta az öreg mosolyogva, miközben elérték a gulyát. Közeledtüket már messziről észrevette a gulya vezére, akit az öreg meg is szólított odaérve:
— Na, mit nézel olyan villámló szemekkel, Gombos? Tán nem ismersz meg?
— Engem néz… — mondta Jóska ijedten, miközben le sem tudta venni szemét a félelmetes bikáról, amely, mint egy kőszikla állt előttük védelmezve az övéit.
— Persze, mert nem értesz szót vele. Egyébként jámbor.
De hogyan is tudna velük szót érteni, járt e gondolat még mindig Jóska fejében. És hogy lehet, hogy ő nem, ellenben nagybátyja szót ért velük? Kicsit arrébb haladva egy tehén pár napos borjával legelészett. Mikor Jóskát meglátta mérgesen fordult felé. Jóska megijedt.
— Ne félj tőle, csak a borját félti! Jó anya.
— De én nem akartam bántani.
— De ő ezt nem tudja, mert vele sem értesz szót.
— Édes bátyám! – állt most az öreg számadó elé a kisfiú határozottan. – Hát mégis, hogy értenénk szót egymással, ha én nem ismerem az ő nyelvüket, ők meg nem ismerik az enyémet?
— Ahogy mondtam, varázslattal… – válaszolt az öreg titokzatosan. – Na, hát szeretnél e varázslatot látni, te gyerek?
— Hát már hogyne szeretnék, Feri bátyám!
— Na, akkor figyelj! Látod ezt a bundát a hátamon?
— Persze, hogy látom!
— Na, ez egy varázsbunda.
— Varázsbunda?
— Az! Ha ezt felveszed, akkor mindjárt szót tudsz érteni a jószággal.
— Minddel?
— Minddel hát! Kutyával, macskával, marhával… persze, ha az nem ember! – mondta az öreg huncutul mosolyogva. Jóska a mondat végét most sem értette, de nem is érdekelte, csak a varázslat. – Na, itt van, vedd fel! – terítette vállára a subát, amit a kisfiú a földön húzott, az öreg hiába hajtotta fel az alját. Jóskát ez sem érdekelte. – Na, eredj, beszélgess velük!
Az öreg számadó hűséges kutyája Bogár izgatottan ugrott a kisfiú elé, jelezve, hogy gyere, nézzünk közzé a jószágnak! Jóska nehéz suba-terhe alól válaszolt neki:
— Jól van, na, megyek már, megyek! – majd megrökönyödve állt meg: Hiszen én értem, hogy mit akarsz mondani! Úristen, ez tényleg varázslat! – kiáltott fel, majd bátran indult a kutya után. Ámulatában észre sem vette, hogy a hatalmas bika felé megyen, s mire észbe kapott már ott álltak egymással szemben. A bika ránézett Jóskára, de mintha észre sem vette volna legelt tovább. Jóska őt is megszólította: Ugye nem fogsz bánta Gombos? A bika felemelte fejét, s mintha nem is az előbbi önmagaként állt volna Jóska előtt, ránézett és szelíden megrázta a fejét, majd tovább legelt.
— No, hát érted- e már őket? – kérdezte az öreg számadó.
— Értem, Feri bátyám, értem! Ez tényleg csoda!
— No, hát eredj akkor és beszélgess még velük!
Jóska boldogan járkált a gulya közt, miközben Bogárral perlekedett, mert az mindig siettette:
— Jövök már, jövök! Értem én, hogy menjek, de olyan nehéz ez a suba, hogy alig bírok benne lépni! Na, de nem baj, mert ez mégis csak egy varázsbunda! Megéri a fáradtságot. – mondta boldogan, mire a kutya visszafordult, két lábra állt s lábait a kisfiú mellkasára téve vakkantott egyet. – Értem, te is örülsz, hogy szót értünk egymással!
Jóska boldogan sétált barátjával a gulya között. Szólította egyiket is, másikat, s mindig értő boldogsággal vette azok válaszát. Útja közben beszélgetett egy kis madárral, aki elénekelte boldogságát. Boldog volt, mert szabad. A kisborjú is boldog volt, örült az életnek, s édesanyja annak, hogy életet adhatott.
A kisfiú már alig bírta a nagy bundát cipelni gyönge vállán, de tudta, hogy a varázslat bizony nem könnyű dolog.
Varázslatos perceit kocsizörgés törte meg. Édesapja jött meg Füredről. Egy-két fertályórányi pihenő járt lónak, utazónak egyaránt. Addig beszélgettek, miközben körül ülték a bográcsot jóízűn falatozva. Ebéd után útra keltek. Jóska szégyellősen kérdezte bátyját:
— Jöhetek máskor is, Feri bátyám?
— Amikor csak akarsz! – válaszolt az öreg. – Aztán hazudtam-e neked, Jóska öcsém?
— Nem hazudott, édes bátyám! Minden szava igaz volt! – kiáltotta vissza Jóska a már robogva távolodó hintóról.
Édesapja kíváncsian kérdezte:
— Miben nem hazudott Feri bátyád?
— Abban, édesapán, hogy az a suba, amit visel, tényleg varázserővel bír-e.
— Nofene! Aztán mégis milyen csuda dolgot tud az a suba?
— Azt mondta Feri bátyám, hogy, ha azt felveszem, minden állattal szót tudok majd érteni! És tényleg így volt! Higgye el édesapám!
— Mindegyikkel? – ölelte át apja.
— Mindegyikkel! Kutyával, madárral, marhával… – válaszolta boldogan Jóska, de itt egy kicsit elakadt a szava.
— Na, hát mi a baj?
— Egyet nem értek…
— Mi az?
— Azt mondta Feri bátyám, hogy, ha felveszem az ő varázsbundáját, akkor szót tudok érteni majd az állatokkal. Kutyával, macskával, marhával… persze, ha az nem ember. Ezt nem értem, édesapám… de nem is érdekel! – kiáltott fel a kisfiú, amin apja hangos nevetésben tört ki:
— Jaj, ez a Feri sógor!
— Miért nevet édesapám?
— Semmin, kisfiam, csak úgy nevetek… – válaszolta apja, miközben robogó hintajuk porszemmé olvadt a végtelen látóhatáron…

Hosszú esztendők sorakoztak aztán, mind elvéve egyet-egyet az ember életéből. Jóska fel nőt s élte egy városi ember mindennapjait. Feri bátyja már rég elment, hogy immár a csillagok között őrizze gulyáját. Ám, amit itt hagyott, azt Jóska, mint legdrágább kincseket őrizte: egy öreg pásztor bölcsességét, melyből minden nap meríthetett; a gyermeki varázslatot, amely még most is ott élt Jóska szívében; s harmadiknak egy kopott, foszló subát, amit néha felevett, miközben mindig azon gondolkodott, hogy vajon van-e valahol a világban ennek a subának egy párja, amit magára öltve szót érthetne talán még az emberekkel is…

Rácz Endre ©
2019. 01. 11. Szerep

Rovatok: 
Irodalom