Hát akkor folytatódjon Baizáth Miklós története (bár gondolom az elejére már nem emlékeztek)...
Most épp erdélyi otthonából tart Budára, miközben társaival eltévednek. Persze nem is én lennék, ha e kalandos út végén nem a Nagysárrét mocsaras vidékére, annak is szívébe, a ”Világ-közepére”, kis falumba Szerepre vezetné őket a sors.

X. ének

Másnap reggel aztán nagy útra indultak,
Nemigen törődve bús ködét a múltnak.
Gondolatban Budán járt mind, aki ott volt.
Csupán Miklós az, ki néha visszagondolt.

Rég’ nyugalmas élet képe jött el hozzá:
A malom, hol felnőtt, jó pajtások, szolgák,
Erdélyi fenyvesek zöld-bársony illata,
Ébredő hajnalok lágy’ simító szava.

Majd a tegnap este s annak minden üdve:
Angyalként rémlett föl Sebestényi Tünde,
S forrón tüzes ajka, annak édes csókja…
Aztán a jövendő… de képe csalóka…

Így merengve Miklós a semmibe tekint.
„Na, hát ennek aztán – Végh Mihály szól s legyint –
Beszélhet az ember!” – Mohátsi felnevet:
„Hagyd el, uram, hagyd el, szerelembe esett!”

„Na, csak a szerelmet halasszuk holnapra!
Szentebb ügy vár reánk a jövendő napra!”
E szavakra Miklós Végh Mihályra nézett.
El is feledte már, hogy tegnap vitéz lett.

Az erdélyi hegyek messze, rég mögöttük.
Az alföldi róna végtelen előttük.
Nem hallják már zúgó csörgését pataknak.
Gémeskutak reák sorban bólogatnak.

A pusztában szerte tenger birkanyájak.
Amoda bősz ménest porfelhőben látnak.
Villás szürkemarhák ezrei delelnek.
Patkódobogásra kolompok felelnek.

Hosszú útjuk puszta síkon megy keresztül.
Közben a nap eljár, s útja végén leül.
Ám az idő eljárt, menni kell előre,
Hisz Budán már várnak, megszabott időre.

Korom lepte immár útjuk fáradt léptét.
Hol járhat az ember, megtudni már félték,
Hiszen sűrű nád volt, amit véltek látni,
Nem tudtak jó útra sehogy sem találni.

„Átkozott egy vidék!” – Mihály mérgelődött.
„Fordulni sem tudunk!” – kocsis zsörtölődött.
Megálltak egy percre, éji harang kondult.
Vagy talán az ember fáradtan bolondult?

„Menjetek előre! – vágta reá Bence. –
Nincsen olyan vidék, hol ember ne lenne!
Tán a harang, csak úgy, egymagában szólal?
És ez utat madár vágta ki sarlóval?”

„Igaz beszéd, bíz az! – helyeselte János. –
Csak visz valahová, habár kicsit sáros!
Kell, hogy legyen ember! Amúgy meg, végtére:
Ha más’ nem, eljutunk a világvégére!”

A szűk úton Mihály elől járt vezetve.
Nem láttak csak ösvényt e nádrengetegbe.
Majd egy apró falut legközepén állva.
Tátva maradt mindnek ámulón a szája.

Balra falu állott, jobbra egy Monostor.
Gyönge mécsvilágok apró ablakokból
Tekintettek széjjel, az utazót látva.
Hitte, aki kinéz, megjött jó királya.

Megnyílott recsegve a Monostor szája,
S kilépett egy Barát nyűtt vászon csuhába,
És az utazókat jó szóval kínálta:
„Hozott Isten, Testvér, s utad is Ő áldta!

Felcsattant Végh Mihály: „Áldás e mocsárban?
Örülhet, ki kísért, útra hogy találtam!
Ha nem járok elől, tán a mocsár elnyel!”
„Ez az áldás, Fiam! Haragod ereszd el…

Vendelius vagyok, pátere e nyájnak,
Őrizője lelkek földi nyugalmának.
Tévedt utazóknak útmutató követ,
Ha nem talál útra valahonnan jövet.

Gyilkos táj ez annak, ki fortélyos titkát
Nem ismeri s véli jó út az, amit lát.
Nékünk ez a világ, többre nem is vágyunk.
Hozta hát az Isten e helyt jó Királyunk!”

„Hát király az nincsen… – nyűtt léptekkel Bence
Mászik a hintóból – csak vitézi, nyeregbe,
És öreg szolgája, aki magam volnék,
Bence néven… hogyha értem imádkoznék…”

A vén barát csöndben szavát helyre tette.
Bő asztal-áldását elékteremtette.
Bús csuháslegények készítettek szálást.
Lovaiknak dús rét adott éji áldást.

Végh Mihály, mint vitéz gyorsan körbenézett:
„Hol van, mivel védnek, pompás fegyverkészlet?
Hogyha így dugdossák, hogy kapnak majd érte,
Ha eljön a zsivány e ház ellenére?”

„Más világ ez, Uram, nem kell ide fegyver!
– Szólt az öreg páter, áldott szeretettel. –
Csupán jó szó, és itt abból akad elég.
S érdemelve bírjuk Atyánk szeretetét.”

„Még hogy nem kell a harc? – Mihály újra csattan. –
Hát ha ellenséged szemközt jön utadban,
Mivel véded magad gyilkos fegyverétől?
Elszalad tán messze szavad erejétől?”

„Uram! E vidéket a Jóisten áldja.
Nincsen itt ellenség, ki a gyengét bántja.
Jó szóval élünk mi, napok hosszú sorján.
Szegény embereknek Isten adta dolgán.

Mi a testnek szükség, megadja e vidék,
És mi a léleknek, könnyen nyújtja az Ég.
Nem csábít itt senkit színes vágy lidérce.
Ami egy napra kell, földig hajlunk érte.”

„S mit mondjak, ha kérdik nevét e vidéknek?
Mondjam Kánaánnak, Világ-közepének?”
„Ne mondj Uram semmit bájos rejtekéről…
De tudd… Szerep… Isten kegyelméből…”

Csönd lett aztán hamar, vacsorához ültek.
Mit e vidék adhat mind előkerültek.
Elmerengve ültek, nem értve a másét.
Sors állt sorssal szemben, mint egy furcsa játék…

Elszaladt az idő, késő óra járta.
Elpihentek, ki-ki a maga odvába.
Csak a két vén maradt, kiket álom nem jár.
Kiknek szava mégis egy mederre talál.

Hej, az öreg Bence csaták viharáról…
Vendelius pedig lelke igazáról…
Szó folyik ott szóba, s árad, mint a tenger…
Miklós ott ül némán, csöndes tekintettel…

Szegény Miklós… szegény… megfordult a világ,
Mit az élet furcsán, nem kérve, de kitárt:
Pillanat s molnárból vitézzé lett sorsa,
És most újra csöndes élet vágya vonzza.

Merre lesz a holnap, nem tudja, nem érti…
Lelke vívódását álomra cseréli…
Lehull a vitéz-kard… reménye egy újnak…
Szikrázó szemében új csillagok gyúlnak…

Rácz Endre
2019. 11. 24. Szerep