Pipacstenger az én földem,
Tündérkert, vörös szőnyegen.
’Honnan megyek… ’hová jöttem…
S élek ez álom-szőttesen.

Hej, de jó lenne gyermeknek lenni újra,
Nem ily’ viharverten, gondoktól fakultan.
Futni önfeledten, mint a nyári zápor,
Nem nézni, nem látni semmit e világból.

Mosolygott az Isten, mikor megteremtett.
Mért e sorsot szánta? Rá, csak ő felelhet.
Ám kezed, kezétől lett örökre áldott:
Hogy a múltat elénk, csodálni, formálod.

Csak egy percig élj, ha igazán tudsz élni!
Mit ér a holnap, a végtelen?
Ne élj tovább, ha már nem tudsz csak remélni!
Mit ér, döcögni bús életen?

Mi a költészet, ki tudná megmondani?
Szó-tenger, és benne a költő álmai?
Siránkozás, néhány könyörgő szó csupán,
Mely’ vágyóan tekint egy szebb jövő után?

Öreg Rőköny két fiával,
A rétben jár szüntelen.
És nem azért, hogy hiába:
Hisz' ott a hal bőn terem.

/ Endrődi Sándor barátomnak /

Sándor bátyám, hol a puszta,
Tudod-e? Már hogyne tudnád!
Itt születtél a ”tövében”,
Első napfény itt sütött rád.

Siklik a csónak, kúszik a vízen,
Csörtet a nádas, billen a sás.
Vadkacsa úszik, nézd mi’ szelíden.
Tó üde tükre, mint a varázs.

Csak játék az élet, nevetve fut tova,
Akár daltól ékes, szerelmes gondola.
És álmokat cipel…
És ha van kivel,
Megosztja örömét, mely’ nem lankad soha.

Eljön az este,
Nem jön az álom,
Várom a csendben
Égi varázsom.