Századokkal nézek szembe:
Ablakából, látom, kinéz,
Ágotáért epedezve,
Bús szemekkel Zádor vitéz.

Miért bámulsz, Zádor vitéz,
S mért oly’ búsan, ablakodon?
Tekinteted mért oly’ enyész,
Mért kél bús nap hajnalodon?

„Vágyakozom, át az éren,
Oda, hol egy széplány lakik.
Át, e mocskos láp-vidéken…
De nem jutok csak bánatig.”

Zádor vitéz, ne bánts, kérlek,
Megkérdem, már csak e’ híja:
Hogy, e mocskos sáros érnek,
Mért, hogy nincsen semmi hídja?

„Isten keze nem épített,
Ember keze gyönge hozzá.
Így van ez, mert egykor így lett…
Éltem ezzel egyre rontá.”

Kihez vágysz hát, meg se kérdem,
Túl az éren, túl a nádon:
Ott, ahol a föld is éden,
Ott lebegsz te álom-szárnyon.

„Ott, ahol a föld is éden,
Ott a szívem, oda vágyom.
Ám e posvány sár-vidéken,
Nem bír lépni, gyönge lábom.”

Zádor vitéz, felelj könnyen:
Szerelmed, tán ennyi volna?
Elvész, itt e sáros földben,
Szégyen-szemre, megtiportan?

„Ágotáért tűzbe mennék,
Ölő-harcban, száz veszélyen,
Tudva, nyerném hű szerelmét…
De most mégis béna léptem.”

Zádor vitéz, hol jársz, merre?
Ablakodnál nem talállak.
De most látom, s veszem szemre:
Mit cipel két izmos vállad?

„Ahogy mondtad jó poétám:
Nem több, csupán ennyi híja.
Szavaidért áldott légy hát.
Nem volt, eztán lészen hídja.”

Zádor vitéz, jó barátom!
Mi’ lárma zeng itt a rétben,
Itt, e mindig csöndes tájon,
Halk-susogó nád közében?

„Nem lárma ez, lakodalom!
Boldogságom napja eljő:
Ágota a szép menyasszony.
Ezért, hogy e táj ma zengő…”

— A nagy puszta közepében
Áll egy kőhíd egymagában.
Nincs, aki már odatérjen,
S nem áll, rég nem, vízmosásban.

Századokra tekint vissza,
Ám, ha figyelsz éj sötétjén,
Arra vágtat – s képe tiszta –,
Zádor vitéz, büszke ménjén…

Rácz Endre ©
2015 09. 12. Szerep
Minden jog fenntartva.