/ Földesi László agyagszobrász barátomnak /

Mosolygott az Isten, mikor megteremtett.
Mért e sorsot szánta? Rá, csak ő felelhet.
Ám kezed, kezétől lett örökre áldott:
Hogy a múltat elénk, csodálni, formálod.

Formázd meg barátom, formázd meg a múltat,
Ne légyen az emlék, mely csak megfakulhat.
Teremtő vágy hajtson, s élj e látomásban,
Hadd éljen kezedtől, egy maréknyi sárban.

Formázd meg barátom, nádunk sűrűjében
Azt az öreg pákászt, reménnyel szemében.
Formázz vén parasztot, kinek könnye hullott,
S formázd meg, ha néha, néha több is jutott.

Formázd meg apáink áldott, szorgos kezét,
Mely még néha látszik… távol… intve felénk.
És amivel egykor… és még ma is tartják…
Formázd meg anyáink két ölelő karját.

Formázd meg a bölcsőt, amelybe születtünk,
Koporsónk, amellyel végső útra megyünk,
S az ítéletnapot, mikor újra éled…
Formázd meg barátom, formázd azt a képet.

Formázz öreg juhászt, ki a delet üli,
Napot, ki e földet minden nap kerüli,
Bérest és napszámost, betyárt, kóbor ebet,
Sárréti halászt, és halban bő’ vészeket.

Formáz búzamezőt, s rajta szép keresztet,
Fáradt aratást, mit friss kenyér feledtet,
Kaszák víg pengését, kemencéknek füstjét,
Ködös őszi tájak borongó ezüstjét.

S végül azt a kezet, mit Istentől kaptál.
Azt az áldott kezet, amellyel szolgáltál.
Engedd, hadd teremtsen, új hitet a vágyból…
Teremts új csodákat… egy maréknyi sárból…

2016 01. 20. Szerep