Öreg Rőköny két fiával,
A rétben jár szüntelen.
És nem azért, hogy hiába:
Hisz' ott a hal bőn terem.

Ha az az úr, kinek étel,
Rakáson van asztalán,
A vén Rőköny ilyenképpen,
Csak úr lehet, az talán.

Pedig nem úr, csak egy pákász,
Ki a ”sárból” bőven él.
S habár harca folyton ádáz,
Nincs panasza, ő szerény.

A vén Rőköny csónakával,
”Kinn a nagyszíl-ódalon”:
Mindig békén önmagával,
Habár néha kóboron.

Ma is ott jár, mint mindig az,
De a csónak megakad.
Gondolja: tán holmi giz-gaz?
Ám az tovább nem halad.

Kilép ekkor – sekély a víz –,
Megnézni, hogy mit tehet.
De amit lát...magában így:
„Hát ez itten mit keres?”

Húzná egyre, de nem bírja,
Habár ina majd szakadt.
És, noha már nagy volt kínja,
De az mégis ott maradt.

Kiáltását nagyra méri,
S a tiszta szó messze száll:
Amíg apját el nem éri,
Két szép fia meg sem áll.

„Mi az apám? Jé, egy csikó!
Hogy került ez épp ide?
Cserép-csikó, ily’ csillogó,
A Berettyó rétjibe?”

Ki is vették, el is vitték…
Ezután egy szép napon,
Amit láttak alig hitték:
Úrféle jött csónakon:

„Ezt a csikót el is vinném,
Itt egy marék színarany.
Másik is lesz, hogyha innén,
Visz Dunáig parttalan.”

A vén Rőköny kezet nyújtott.
És miért ne tenné azt?
Hogy a csikó miért bujt ott?
Mért keresne fűben, gazt?

Kezet is nyújt a vén Rőköny,
Ily’ szavakkal toldva meg:
„Itt a nádba minek őrzöm?
Haszna nem több, jó, ha egy.”

A Berettyón le is evez,
A nagy Körös ”eréig”.
Onnan aztán nyílt útja lesz,
A Tiszának vizéig.

Tisza vizét hosszan húzva,
A Dunáig meg sem áll.
Ottan aztán egy hajónál,
Szól a másik: „itt megállj!”

A fizetség másik felét,
Át is adta – amint szólt –,
S a hajóra átemelték,
Az arany-szín kőcsikót.

Török úr volt, aki várta:
„No, csak nézzük ez-e, a
Mocsártokban lelt halálra,
Nagyurunknak csikaja?”

Majd egyetlen mozdulat jött:
Összetörte a csikót.
S a széthulló darabok közt…
Színarany, mi benne volt.

Nézi Rőköny, nézi egyre,
S áthatja egy gondolat:
Gazdag voltam néhány percre,
De eladtam sorsomat...

— Csöndesen él két fiával,
A Nagy-oldal szigeten.
Nem is csak, hogy mindhiába:
Hisz' ott minden bőn terem…

Rácz Endre ©
2012 12. 01. Szerep – Nagyrábé