Oh, te szép harmónia, törékeny élet,
Zöldülő szép tavasz és őszi bús avar!
Hát mi lenne szebb, mint magasztos nagy fényed?
Talán az emberszív s mi benne él, a dal?

Amely, ha felcsendül, és a szív megremeg,
Mit ér a világnak rút, mogorva nyűge?
Mert fény a dal, álom, kis sziget tengeren,
Az életnek örök, vágyból szőtt köpűje…

Harminc év… nagy idő, vagy talán pillanat?
Az idő tengerén talán egy csöpp lehet.
De mégis, mondd, hány éjjel, és hány pirkadat?
És, mondd, hány mosoly, mely csalva szült könnyeket?

Néha csupán csöndes emberségre vágyom,
Néhány puszta szóra, melyet én is ott hagyok.
Néha oly jó a csöndben percre megállnom,
S bár nem szól a dal, de mégis otthon vagyok.

Lelkem néha oly bús, néha oly törékeny,
Kínlódva vergődik elgyötrő vágyakon.
S mikor éreztem, hogy e bússág föléget,
Ott álltak ők egyként… és voltak támaszom…

És volt, hogy kacagva sírtam én, mint gyermek,
Ki nem érti lelke furcsa érzéseit.
Mert a dal oly erő, habár egy lehelet,
Ember meg nem érti súlyos mélységeit…

S ha meg nem értenéd embertársad szavát,
Amelyet szívéből barátként küld feléd.
Szólj a dal nyelvén, mely igaz szó, szent varázs,
Mellyel a tiszta szót szívébe ültetéd.

S ha lelkedben sötétség honol, hív a dal,
Amelytől bús lelked gyémántként felragyog;
Mint egy éjszakán, mely leplével eltakar…
És az éjben ők, mind, egy-egy kis csillagok…