Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

A világvége

Rácz Endre
Rácz Endre képe

Sanyika borús képpel ballagott a József Attila utcán. Mikor odaért az utca szegletében lévő kisházhoz, ami keresztapja háza volt, most még csak be se nézett. Gondjaiban elmerülve csak ment és ment.
Keresztapja most is, mint mindig ilyenkor, kint ült a ház előtti kis padon, ahogy ő nevezte, pletykapadon.
Már messziről észrevette keresztfiát, hiszen az ő figyelmét semmi sem kerülhette el.
Idős korára már csak az éltette, hogy az utcán járókelő embereket megállítsa egy-egy szóra, ami általában, minimum, egy órás beszélgetéssel gyarapította amúgy unalmas napjait.
Mondták is sokan: „nem megyek arra, még ha kerülő is, mert ha Rácz Gyula kint ül a kis padon, soha nem érek az utam végére.”
És ez tényleg így is volt.
Témája mindig akadt. Akár igaz, akár kitalált történetekkel fakasztott szót az útjától eltérített vendégéből, és mikor az már indult volna, mindig újabb és újabb pletykákat talált ki, s így, a kíváncsiság fegyverét felhasználva, maradásra bírta.
    Sanyika, a gondok terhét nehezen cipelve haladt el előtte.
Keresztapja hagyta, hogy egy pár lépést tovább haladjon, de semmi.
Ekkor torkán köszörült egy cseppet, hátha… de újra semmi.
Nézte még egy darabon, miközben görbe botját forgatta két marka között, de mikor látta, hogy már remény sincs, hogy keresztfia megálljon, csak utána szólt:
— Ej, hát öregapád tán láthatatlan lett az éjszaka?
A kisfiú megfordult és csodálkozva nézett:
— Észre se vettem keresztapám – mondta, majd mintha mi sem történt volna továbbindult.
— Hát azt látom – szólt Gyula bácsi, de nem jött válasz. – Köszönni?
— Jó napot keresztapám.
— Na, hát merre-merre ilyen nagy lelkesedéssel?
— A világvégére…
— Ne beszélj!
— De…
— Aztán mit akarsz te ott csinálni?
— Nem tudom… – válaszolta Sanyika az orra alól, miközben csöndesen haladt tovább.
— Hát, látom ma nem vagy valami bőbeszédű – ami tényleg szokatlan volt, hiszen egyébként egész nap be nem állt a szája –, de ne is töltsd az időt ostoba szavakra, így is igen rád esteledik, mire odaérsz – válaszolt az öreg.
    Ekkor Sanyika megállt, visszanézett. Szeméből kíváncsiság tükröződött, s mint mikor az ember szavak nélkül kérdez, úgy nézett a padon ülőre.
Keresztapja e percben tudta, hogy nem fog tovább menni, de azért még egyszer csak rászólt:
— Na, eredj, eredj!
— Honnan tudja?
— Mit? – tette a bolondot Gyula.
— Hogy olyan messze van.
— Honnan, honnan… valahonnan… – válaszolt érdektelen.
— De honnan?
— Tudom…
— Hallotta keresztapám valakitől, onnan? – és ekkor, bár csak egy-egy lépést téve, de elindult visszafele.
    Az öreg tudta, hogy most már nagyobb a kíváncsisága, mint az a kényszer, hogy bármi októl is űzve, de elkóboroljon a nagyvilágba. És hogy e kíváncsiságot még jobban felkeltse, újra csak röpkén válaszolt:
— Jártam ott.
— Tényleg?
— Ha mondom. De nem is kezdek bele, mert te ugye nagyon sietsz. Na, eredj! – s intett a botjával az utca vége felé.
    Sanyika meg is fordult, de még mielőtt egy lépést is tett volna, visszafordult.
— És mi van ott keresztapám?
— Semmi… de jó.
— Ha nincs semmi, hogy lehet jó?
— Hát éppen ez benne a jó.
— Mi? – És ekkor már oly nagy volt a kisfiú kíváncsisága, hogy ő is leült a padra, s keresztapját, olyan figyelemmel nézte, mint talán még soha.
— Hát, tudod, ott nem kell állandóan tiszta ruhát venni, nem kell mosakodni. Ott nem zaklat az édesanyád ilyen butaságokkal. Ott olyan piszkosan jársz, ahogy csak akarsz.
— Tényleg?
— Ha mondom!
— És iskolába kell járni?
— Már hogy kéne, dehogy kell! Ott, ha akarsz, olyan buta maradhatsz, akár a sült tök.
— Hmm… sült tök… – merengett el a kisfiú.
— Na, látod, ott az sincs. De legalább nem kell állandóan azt hallgatnod, hogy, vigyázz meleg, megégeti a szád. Ha megégeti, hát megégeti. De nem égeti meg, mivel ugye nincs, ahogy mondtam.
— És ott mit lehet enni?
— Amit éppen találsz, bogyókat, füvet.
— De az nem jó.
— Még mindig jobb, mint órákig várni, míg édesanyád megsüti a friss, ropogós kenyeret, kalácsot. Nem kell korán kelni, segíteni, hogy a kemence jól fel legyen fűtve, mire édesanyád izzadva, fáradságos munkával megdagasztja a kenyeret.
— Ez is igaz. – mondta Sanyika, de már nem az az elszántság sugárzott róla, mint percekkel ezelőtt.
— Nem is beszélve a disznótorokról! Jaj, mennyi munka, mire elkészül az a sok finomság, kolbász, disznósajt, sonka. Haj-jaj… – sóhajtott az öreg Gyula, mintha az valóban olyan szörnyű dolog lenne, hogy van mit enni a ház népének. – De ott, a világ végén az embernek nincs ilyen gondja.
— Hát, azért az nem olyan nagy gond keresztapám.
— De hát ott van a tél, a favágás, hogy jó meleg legyen a házban. A világ végén didereghetsz kedvedre, és senki nem mondja, hogy segíts apádnak. Nem kell az árva bárányokról sem gondoskodni, akit az anyja ellökött. Ha elpusztul, hát elpusztul, az már nem a te gondod. Legfeljebb az árából tavasszal nem kapsz gyönyörű új cipőt. Tudod, amilyet annyira szeretnél, ahogy a múltkor is mondtad.
    Sanyika meredten bámult maga elé, most még nagyobb gonddal, mint mielőtt leült volna keresztapja mellé.
— Jaj – sóhajtott fel Gyula –, csak ne lennék ilyen öreg!
— Akkor mi lenne? – kérdezte Sanyika.
— Mi lenne, mi lenne, hát mennék veled!
— Tényleg jönne keresztapám?
— Már hogyne mennék! Ott legalább keresztanyád nem idegesítene. Majd figyeld meg, mindjárt kiabál, hogy menjek ebédelni. Na, hát kinek hiányzik az?
— Mit főz keresztanyám?
— Tyúkhúslevest, aztán meg töltött káposztát. Hát anyád, – kérdezett vissza rögtön.
— Libát süt. Tudja keresztapám, amit még a Tapogatósban hizlaltunk.
— Már hogyne tudnám. Na, látod, a világvégén libát sem kell hizlalni.
— Hát… – kezdett volna mondani valamit a kisfiú, de az öreg Gyula szavába vágott.
— Jaj, a Tapogatós! Emlékszel, mikor azt a nagy túzokot lőttem? Hej, milyen finom vacsora készült belőle! Na, de a világvégén túzok sincs. De legalább nem kell bajlódni a kopasztásával. Azért az sem olyan kis munka.
— Hát, nem…
   Ekkor a házból asszonyhang szűrődött ki az utcára:
— Kivel beszélgetsz Gyula? Kész az ebéd.
— Na, mit mondtam – tett bizonyságot Gyula az előbbi szavaira. – Erről beszéltem, már megint kezdi. – Majd erélyesen válaszolt felesége szavaira. – Jaj, Ilonkám, ne idegesíts már, mert mindjárt elmegyek a világvégére!
— Ugyan-ugyan te Gyula, már megint bohóckodsz. Kivel beszélgetsz, kit bolondítasz már megint?
— Sandri keresztfiunk van itt, de már épp indulni készül, mert ma még hosszú út ál előtte.
— Hát… – válaszolt habozva a kisfiú –, én azt hiszem, hogy ma már mégsem indulnék útnak.
— Na?
— Inkább megnézem keresztanyámat.
— Na, jól van, de meglátod, hogy majd felidegesít téged is. – És elkezdte sorolni felesége, vendégeihez intézett, megszokott szavait: „Szedjél, egyél. Mért olyan keveset eszel, tán nem ízlik? Van még, jut bőven! Szedjél még, egyél még!
— Nem baj keresztapám. Az illendőség megkívánja, hogy, ha már itt járok, hát legalább beköszönjek.
   Az ebéd, az előbb felsoroltak szerint zajlott le. Sanyika jóllakottan indult haza, feledve a nemrég még oly fontos utat. Miután elment, Ilonka kíváncsian kérdezte férjétől:
— Mért volt itt ez a gyerek?
— Semmi, csak út közben benézett.
— Út közben? Hát hová indult?
— A világvégére – mondta Gyula mosolyogva.
— Ugyan-ugyan, te Gyula, hát mért ment volna a világvégére ez a gyerek?
— Azt nem tudom.
— Aztán mért nem ment mégsem?
— Azt sem tudom.
— Hát, mégis, mit mondtál neki?
— Én? Én aztán semmit…

Rácz Endre ©
2016 12. 04. Szerep

Rovatok: 
Irodalom