Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

A bábaasszony fejfája

Rácz Endre
Rácz Endre képe

Csönd volt. A tél fehéren terült el a hideg éjszakában, eltakarva mindet, ami élő.
Későre járt, már a tanyások is rég hazamentek, s nyomukat eltakarta a frissen esett hó.
A falu olyan élettelennek tűnt, mintha a nap lementével minden más élet is nyugovóra tért volna…
Persze nem az ivóban. Kicsiny, pipafüsttől megsárgult ablakán, gyönge mécsvilág szűrődött ki az utcára. A legények hangzatos szavakkal fitogtatták erejüket. Jó hely ez, itt aztán mindenki olyan bölcs, erős és bátor lehet, amit csak nem szégyell… még ha az csupán csak egy szóban-szült világ is…
És a jó bor, hej, az aztán kreatívvá tudja tenni az embert. De miért is ne tenné, hiszen ez a dolga.
Hej, hej — gondolta Madar Lajos –, ha ennek a valóságban csak egy tizedét tettre tudnátok váltani, Kánaán lenne e vidék. De nem szólt bele a nagyok dolgába. Ült csendesen az asztal végén és mosolygott a dolgos cimborákon. A kocsmáros jól ismerte, mint ahogy a többit is, tudta, Lajos nem az az ember, aki feleslegesen jártatná a száját, ő a dolgok embere. És tényleg így volt, ritkán szólt, de akkor nyomot hagyott szavai után. Talán épp ezért szólította a kocsmáros, mikor már kezdte unni a sok légből kapott, ”se eleje-se vége” beszédet:
— Lajos, hát te mit szólsz ehhez?
— Én aztán semmit.
— Na, hát mondj már te is valamit, még azt hiszik, hogy itt sem vagy.
— Tudod, én amondó vagyok, hogy inkább, ha lehet, megmaradnék annak a bizonyos ”lassú víznek”, mert úgy látom, hogy ”csengős macskából” már van itt éppen elég.
— Jól mondod Lajos, úgy is van az, lassú víz partot mos! – kiáltott fel az egyik jelenlévő, jelezve, hogy figyel és érti az elhangzottak magas értelmét.
    A kocsmáros csak mosolygott a pult mögött, hiszen ő értette az elhangzottak igazi értelmét. Ekkor az udvar felől az öreg komondor, hangos ugatással verte fel a kinti megfagyott világot, s mire bárki is kérdezhette volna, hogy mi ez az éktelen lárma, már nyílt is az ajtó:
— Csihadj te! Na, nézd már Pista, hát nem ismer meg a kutyád – mondta az érkező, aki a kert szomszéd volt. Ő mindig a kerten át jött, hiszen így csak egy pár tíz métert kellett megtennie, ami főleg a haza úton jelentett nagy előnyt számára.
— Úgy felöltöztél szomszéd, hogy azt hitte valami medve bóklászik a kertben. – viccelődött a kocsmáros.
— A fene ha meg nem eszi azt a loboncos pofáját, hiszen kölyök kora óta minden este cimborálunk. Vénül, az a baja. Na, nem is hozok neki többet semmit, vagy lehet, hogy nem is jövök többet, ha nem vagyok szívesen látott vendég – mérgelődött magában, míg levetkezett, mint ahogy minden este tette.
— A kutya tudja ki a rendes ember – tette rá Lajos, csak úgy az orra alól.
— Vagy ebbe is belebújt a bába – hangzott egy röpke szó a sarokból.
— Jaj, menjen már Gyuri bátyám a butaságaival! Ne kezdje már megint ezt a boszorkányos mesét – vágta rá az érkező.
— Nem mese az bizony! – állt mellé az egyik asztalnál ülő. – Apám is mesélte, hogy neki azt mondta az apja, aki a keresztanyja százéves dédanyjától hallotta, hogy az bizony úgy volt.
— Hogy? – kérdezte a kocsmáros, hiszen tudta, hogy míg beszélnek, isznak is. Ő pedig ráért egész éjjel. Sokszor ő találta ki a viták tárgyát, amin aztán fél éjszaka elvitatkoztak a bennlévők. Igaz, nem igaz, mit számít, mondta sokszor, csak igyanak. Ő ebből élt.
— Úgy van! Én is hallottam! – tett bizonyságot szavaira a mellette ülő.
— Na, hát mondd már, mi volt? – bíztatta újra a kocsmáros.
— Juliska néném, merthogy így hívták nagyapám keresztanyjának a dédanyját, aki az úr kegyelméből száz esztendőt élt meg, miután az magához szólította, hogy az én uram nyugosztalja síri nyugalmában, minden jóságáért, amit tett e földi lét alatt. Jó asszony volt. Bár én nem ismertem… de mondták – fogta rövidre bevezető szavait, miután inni kellett egy kortyot, mert már is kiszáradt a szája.
— Na, hát mondjad már, hogy mi volt a kutyával? – sürgette a szemközt üllő.
— Milyen kutyával? – nézett vissza bambán.
— Hát, amit elkezdtél mesélni, a bábaasszonyost.
— Ja, azt. Hát az úgy volt, mármint hogy úgy mesélte néném… Na, azt azért tudni kell, hogy akkor még fiatalasszony volt. Persze én ugye nem ismertem… de mondták. Na, szóval, Juliska néném férje, aki egy nagyon rendes ember volt…
— Tudjuk, akit te nem ismertél, de mondták. – piszkálták a többiek.
— Úgy, ahogy mondod. De nem ez a lényeg. Az öreg Palkó bátyám, aki akkor még nem volt öreg, hiszen fiatalember volt, ballag hazafele a kocsmából. Hát még egész korán volt, úgy éjféltájon járhatott az óra, mikor befordult a sarkon. Alig megyen egy pár lépést, ami azért beletelt egy negyedórába, hiszen akkor ott még nem volt kerítés, amibe kapaszkodhatott volna. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy ott állt előtte egy hatalmas, hófehér komondor. Rászólt, hogy menjen arrébb, de az meg se mozdult. Gondolta kikerüli, de hát ugye csak egyik oldalt volt kerítés, ahhoz meg ugye nagyon ragaszkodott. Na, gondolta, majd ráijeszt, aztán hátha arrébb eszi a fene. Felemelte a kezét, de az abban a pillanatban utána kapott, aztán úgy megharapta, hogy még a kabát ujja is leszakadt. Na, ekkor nagy méregbe gurult, pedig amúgy áldott jó természete volt, aztán felkapott egy nagy követ, ami ott volt a kerítés tövében, azzal aztán úgy fejbe kólintotta, hogy még a vér is kifröccsent a homlokából. Elszaladt. Mármint a kutya, mert ugye Palkó bátyámat nem olyan fából faragták, meg ugye nem is igen bírt volna szaladni… amilyen trauma érte. Na, ahogy utána néz, hát látja, hogy a kutya átváltozik emberré. Megdörzsöli a szemét, de csak úgy látja. Ekkor a kutya, vagyis ember, visszanézett. Hát a hold fényénél felismerte. Megdörzsölte újra a szemét, de csak úgy látja. Hát az öreg bábaasszony volt. Reggel, mikor felébredt, azt hitte, hogy csak álmodta, de mikor felemelte a kezét, hát irtózatos fájdalmak gyötörték. Meséli az asszonynak, mármint Juliska nénémnek, aki az apám apjának, a keresztanyjának a dédanyja volt, és egy nagyon rendes asszony. Persze én nem ismertem… de mondták. Hát Juliska néném nem hitte el. Azt mondta, hogy biztos a szeretője kutyája harapta meg. Mert ugye úgy hírlett, hogy a csősz feleségéhez járt éjjelente az öreg Palkó. De én nem hiszem, mert egy nagyon rendes ember volt…
— Akit te nem ismertél… de mondták – vágta rá a többi kórusban, hangos nevetés közepette.
— Úgy, ahogy mondjátok. De nem is ez a lényeg. Megyen Juliska néném ugye a dolgára. Épp az öreg bába háza előtt vitte el az útja, benézett… már nem azért, mert kíváncsi lett volna, csak úgy. Hát most lássatok csodát, a bábaasszonynak be volt kötve a feje.
— Na, ugye megmondtam – szólt újra halkan a sarokban ülő öreg.
— Úgy, persze hogy úgy! Én, még a sírját is elkerülöm, mikor a temetőben járok. Na, hát én belőlem nem csinál csúfot, még holta után sem.
— Bolond vagy te Jankó – szólalt meg Madar Lajos hosszú hallgatás után.
— Mért, te oda mernél menni?
— Ha kell még a fejfáját is elhozom neked, most az éjszaka közepén.
— Na, hát akkor te vagy a legbolondabb köztünk. Mert azt tudnod kell, hogy ha megbolygatod síri nyugalmát, az bizony elvisz téged is egy szempillantás alatt.
— Én akkor is elhoznám. Fogadunk? Ha kijöttök velem a temető kapuig. Ne kelljen már idáig cipelnem.
— Egy hordó bor a győztesnek! – kiáltott föl a kocsmáros. – Persze a vesztes fizeti.
— Én állom – mondta Lajos –, ha van, aki ellenem mer fogadni.
— Legyen úgy! – hangzott az egybehangzó válasz.
    Egy pohár jó bor után, amit csak is melegítő szándékkal ittak, nem pedig bátorító hatása miatt, elindultak hangos szavak kíséretében a temető fele. A kis házak ablakában, amelyek előtt elhaladtak, sorra megmozdultak a függönyök. Mi lehet ez a nagy lárma? A kutyák faluhosszra jelezték, hogy valami nem megszokott dolog történik.
— Na, ugye – mondta Jankó –, a kutyák már tudják, hogy valami nagy baj fog történni.
— Ha félsz, minek jötté? — kérdezte Lajos.
    Ahogy közeledtek a temetőhöz, egyre csöndesebb lett a társaság, még a bor bátorító hatása sem bírta legyőzni félelmüket.
— Na, hát mi ez a nagy csend? — kérdezte Lajos újra a társaságot, akiken egyre jobban elhatalmasodott a félelem.
— Csak fázunk – hangzott a válasz a sor legvégéről.
    A temető kapuját elérve mindenki megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Lajos nem állt meg, nem is nézett hátra, csak ment egyenesen a kitűzött cél felé. Színtiszta volt az este, mintha nappal lenne úgy látott a tündöklő hold fényénél. Tudta hol találja az öreg bába sírját, így nem kellett sokáig kutatnia. Oda érve megállt egy pillanatra, levette báránybőr kucsmáját, fejet hajtott illendően, majd nekifeszült a fejfának, kiemelte, a vállára vette, s e szavak kíséretében elindult kifele a temetőből, ahol már várták:
— Megbocsásson kedves néném, ha meg nem sértem, de egy pár percre kölcsön venném a fejfáját, már ha addig tudná nélkülözni. Hozom én egy pillanat.
    A cimborák remegve várták, s mikor meglátták, hogy barátjuk ballag vállán egy fejfával, mind egyszerre elkezdtek keresztet vetni.
Lajos letette elébük:
— Na, tessék, itt van, ahogy mondtam. Olvassátok el a feliratot, nehogy aztán azt mondjátok, hogy nem is az volt.
    A legbátrabb oda merészkedett, és a hold fényénél elkezdte olvasni a feliratot. A fejfa már korhadó félben volt, de azért még elég jól látszott a felirata: ”Boriska”. Ennyi volt ráírva, mert a mester, aki a fejfákat készítette nem merte vállalni, így valami hozzá nem értő emberre bízták, aki csak ennyit tudott belevésni, mert közben szélütésben meghalt.
— Ez tényleg az – nyugtázta szörnyülködve. – Ez tényleg az övé.
— Akkor viszem is vissza, még mielőtt Boriska néném megsokálja, mert csak egy pár percre kértem tőle költsön.
    Azzal újra felvette vállára a korhadt fadarabot, és elindult, hogy visszaadja azt jogos tulajdonosának. Oda érve, leeresztette válláról a fejfát és mellkasa előtt lecsúsztatva beleengedte a lyukba, ahonnan nem sokkal azelőtt kivette. Már a dicsőség fényében pompázott képzelete, mikor valami földöntúli erő megfogta kötője alját és nagy erővel húzta le a föld mélyére. Ekkor, olyan félelem lett úrrá rajta, amilyet még életében nem érzett, s bizony még életében nem kiáltott segítségért, de most fennhangon kezdett üvölteni:
— Gyertek gyorsan! Segítsetek! A bábaasszony megharagudott és le akar húzni a föld mélyére! Gyertek már! Hol vagytok? Segítség!
    Szerencséjére a kötője, amit a bába megfogott, már olyan ócska volt, hogy elszakadt, így meg tudott menekülni annak irtózatos karmaiból. S futott, futott, nem nézve semmit, gondolva majd a cimborák a temetőn kívül megvédik… Már ha ott találta volna őket. Mind elszaladt, de úgy, hogy mire Lajos kiért a temetőből, már se hírük, se hamvuk. Látva, hogy egyedül maradt, nem állt meg, csak futott, futott amerre az út vitt. Ilyen messze még nem volt soha semmi. E pillanatban minden olyan távoli, olyan elérhetetlen volt számára. S a fák, amelyek mellett már oly sokszor elhaladt, most, mintha az ellenségei lennének. Félt a fölröppenő porhótól, amit futtában a csizmája orrával rúgott föl. Félt a zúzmarától, amit a tőle megrettent madár, ijedtében vert le az ágról. S félt a saját árnyékától, amit a tündöklő hold fénye bújtatott a háta mögé, mely űzte lankadatlan. És futott, futott, talán már ő sem tudta, hogy hová, csak el innen, el messzire…
    Ám egyszer mégis csak megállt nagy hirtelen, s körülnézett pihegve. Tüzelő arcát megmosta egy marék jéghideg hóban, majd két tenyerét nézve szólt magához:
— Te mit csinálsz, Madar Lajos, hát teljesen megbolondultál? Még hogy bábaasszony! Még hogy a túlvilágra! Őrültség!
    És mintha mi sem történt volna elindult visszafele, arcán mosollyal, lelkében nyugalommal. S végig motyogta magában: hej, hej, Madar Lajos, te tényleg megbolondultál.
    Visszaérve a temető csöndes nyugalma várta, sehol egy kísértet, sehol egy gyilkos lidérc, csak a nyugalom, a végtelen nyugalom, s a végtelen csönd. A fejfa is ott állt, ahogy hagyta, tövén a kék kötővel érintetlenül.
Oda lépett, kihúzta a földből s korhadt tövéről leakasztotta a kötőt, aminek korca beleakadt, mikor engedte vissza a helyére.
— Bolond vagy, Madar Lajos, te tényleg bolond vagy! – ismételte magát újra, és újra.
    A fejfát visszatette a helyére, hiszen csak kölcsön kérte, majd elindult vissza az ivóba, hogy behajtsa jól megérdemelt nyereményét.
    Visszaérve, nagy siránkozásra lépett be a kocsma jó meleg terébe.
— Na, hát ti aztán jól ott hagytatok! – dorgálta barátait.
    Azok, mintha szellemet látnának, először szólni sem tudtak, csak nézték az érkezőt. A kocsmáros ekkor, huncut mosollyal az arcán, s az épp a túlvilágról visszatértre kacsintva, törte meg a nagy, ámulásig fulladt csendet:
— Hát te? Ezek azt mondták, hogy elvitt magával a bába. Végül is csak megegyeztetek?
— Hiszen nem kellek én még az ördögnek sem – nevetett, miközben a kályha mellé állt, hogy egy kicsit átmelegítse csontjait.
— Hát te… hát mi… mi már azt hittük, hogy… hát mégis csak elengedett? – kérdezte Jankó, még mindig reszketve a félelemtől.
— Ugyan már ti bolondok – mondta Lajos fennhangon nevetve –, hiszen én csak vicceltem. Ti meg elhittétek?
— De hát akkor hol voltál ilyen sokáig? – kíváncsiskodott tovább, az imént már gyászoló sereggé alakult társaság másik tagja.
— Hol voltam, hol voltam… sétáltam egyet… hiszen jól esik az ilyenkor éjféltájon – válaszolta, majd leült borozgatni a cimborák közé, akiket úgy lóvá tett, s közben azon mosolygott: hej, ha tudnák…

Rácz Endre ©
2016 12. 12. Szerep

Rovatok: 
Irodalom