A kovácsüllő csilingelő hangja zengőn járta be a kis sárréti falu, Szerep utcáit. Megszokott dolog volt ez abban az időben, fel sem tűnt senkinek, beleolvadt a mindennapok zajába.
Nagy Sándor, a kis falu kovácsmestere dolgozott műhelyében, egy izzó szekértengellyel fárasztották egymást már reggel óta. Az üllő körül, a földön, egymás hegyén-hátán hevertek a javításra váró szerszámok, sokszor azt sem tudta, hogy melyik kié. Ha egy-egy gazda megjelent az ígért szerszámért, gyorsan túrni kezdte a szanaszét heverő vasak halmazát, mondván: „itt kell annak lenni legelöl, hiszen épp most akartam hozzákezdeni.” Persze azt sem tudta sokszor, hogy mit is keres, és ha a gazda rámutatott, hogy az az övé, az mester feddőn szólt rá: „ejnye, hát tudom én!”
A kis, falusi műhelyben most is bőszen folyt a munka, a kohóban a fújtató levegőjével bíztatott kovácsszén szinte vakító fehérséggel izzott. A műhely minden sarkában, és ahol éppen volt egy csöppnyi hely, egy-egy gyerek ácsorgott vagy éppen ült, ám egyik sem a kovácstudományokra volt kíváncsi. Az öreg, munka végeztével, vagy épp két munka között mindig mesélt nekik a régi időkről, amit a gyerekek szájtátva hallgattak.
Most is, mikor kész lett a szekértengely hosszadalmas és fárasztó munkafolyamatával, bár senki nem kérdezte, így szólt:
— Hej, kemény idő volt! De hát ti azt honnan is tudnátok? Hej, az a háború, na, az kemény volt.
Mennyien voltak, Istenem, számát sem tudnám már megmondani. Mindenki elesett, sok jó katonánk, én maradtam egyes-egyedül. Na, én aztán jól elbújtam, de nem azért mert féltem, hanem hogy felmérjem a dolgokat. Nem szoktam én soha fej nélkül hadonászni, mint a bolond gyerek. Akkora hó volt, sosem felejtem, hogy alagutat ástam benne, de nem ám olyat, amiben hason kell csúszni, hanem olyat, amiben ha felálltam és kihúztam magam, a fejem fölött még volt egy jó-méter a mennyezetig. Na, ebben aztán közelebb férkőztem az ellenséghez, hát látom, hogy ott bújnak a kukoricavetésben. Na, nekem se kellett több: ki a nagy hóból, be a zöld tengeribe, ott aztán letörtem két jó csövet, akkorák voltak fejenként, mint ez a szekértengely, azzal aztán elkezdtem ütni őket. Hát mit is mondjak, tán egy napba is telt mire agyonvertem mindet, annyian voltak, mint a nyüvek. –
De ekkor abba hagyta a mesét, mert a kutya nagy lármával rohant a kapu felé. Valaki jött:
— Ki az? – kiáltott a műhelyből, majd kinézett az ajtón. Egy férfi állt a kapuban:
— Adj’ Isten Sándor bátyám – köszönt, közben tiszteletét jelezve megemelte a kalapját. – Jöttem volna az ekevasért, mára ígérte, hogy kész lesz.
— Na, tudom-tudom, épp most akartam hozzákezdeni, csak ezek az átkozott kölykök megint feltartanak. De mindjárt el is zavarom én őket, hadd menjenek Isten hírével, aztán kezdek is hozzá. Délután jöhet érte. Na, Isten megáldja! – Majd, mintha mi sem történt volna, visszament a műhelybe és folytatta ott, ahol abbahagyta:
Na, hát aztán, mert ugye a tisztesség úgy kívánta, eltemettem illőn mindet. De nem volt ilyen egyszerű a dolog, hiszen ásó, kapa nem volt nálam, csak a kanalam, amivel ma reggel is ettem az aludttejet. Azzal aztán akkora sírgödröt ástam, hogy mikor végeztem, a mellette lévő halom tövében már hegymászók ácsorogtak, kémlelve a tetejét, hogy majd ők azt megmásszák. Na, mikor végeztem a temetéssel, hát bizony-bizony az is beletelt egy újabb napba, elindultam hazafelé. Megyek-megyek, megyek… csak ballagok csöndben… – itt egy kicsit elmélázott a beszéden, talán időt akart hagyni magának, hogy kitalálja, pontosabban – bocsánat –, hogy jól vissza tudjon emlékezni a történtekre. –
… Hát… ahogy ballagok… megyek, már Isten tudja hányadik napja, hát egy hatalmas folyó akadt az utamba. Olyan széles, hogy a túloldalon lévő elefántcsordát játszadozó bolhaseregnek láttam. Nézek jobbra, nézek balra, sehol egy híd, ahol átkelhetnék. De szerencsémre éppen ott kószált egy banya, másik szerencsém, hogy ismertem a fajtáját, aztán tudtam azonnal, hogy boszorkány és nem szabad a szemébe nézni, mert akkor ki tudja mivé, de átváltoztat. Én meg ugye igen jól éreztem magam a saját bőrömbe, nem igen kívánkoztam a máséba bújni. Na, ennél a banyánál volt egy seprű. Én mindjárt tudtam, hogy ez egy varázsseprű, amivel könnyen átjuthatnék a túlpartra, hát csak addig forgattam a szót, hogy közelebb csaltam a parthoz, és mikor egy pillanatra hátat fordított, a seprűt megragadtam, a banyát hátsón billentettem, az belefordult a vízbe, én meg felpattantam a seprűre, és hipp-hopp, már is a túlparton voltam. Még most is megvan az a seprű – mutatott a sarokban lévő rossz készségre –, csak már elszállt a varázsereje, mert ugye az sem tart örökké. De mindegy is. Szóval… átérve a túlpartra folytattam az utam. Hát… ahogy megyek… megyek… Egyszer csak egy hatalmas hegy áll előttem. De olyan hatalmas volt, amilyet még soha sem láttam, pedig egyet-kettőt már láttam életemben. Nézek jobbra, nézek balra, sehol a vége. Nézek felfele, hát a felhőkig ugyan elláttam, de ott még nem volt a teteje. Na, gondoltam, ez még mindig közelebb látszik, mint a két oldala, hát elindultam felfele. Na, mikor felértem, kibújok a felhők közül, hát akkor látom, hogy egészen az égig ér. – Ekkor kicsit megállt a szóval, levette kucsmáját és inge ujjához megtörölte a homlokát, mert az teljesen megizzadt a nagy hegymászásban.
Az egyik gyerek, aki a szerszámos polc alatti vizeskannán ült, amiből az öreg jó ízűn inni szokott, nagy hirtelen felkiáltott:
— És akkor Sándor bátyám felmászott egészen az égig, ugye?
— Dehogy másztam – nézett rá az öreg rosszallóan. – Hát nem vagyok én bolond. Ugyan minek is mentem volna az égig? Hirtelen felugrottam egy felhőre, a seprűvel úgy eveztem, mintha vízen csónakáznák, és egyszerűen megkerültem a hegyet. Ott aztán leszálltam róla, megfogtam egy hatalmas lapulevelet, azon lecsúsztam, mintha szánkó lett volna. És most lássatok csodát: hát éppen itt álltam meg a ház előtt. A feleségem mindjárt kérdezte is, hogy hol jártam, mert, hogy előző nap olyan vihar volt, hogy elvitte a háztetőt. Semmi baj, mondtam, és a nagy lapulevelet ráhúztam a tetőre, akkora volt, hogy éppen beterítette. Még most is ott van, csak már nem látszik, mert azóta befedtem náddal.
E szókra újra vendég jött a műhelybe, de még mielőtt az bármit is szólhatott volna, a mester már ugrott élébe:
— Jó napot szomszéd. De jó, hogy jött, épp most akartam hozzákezdeni az ekevashoz, na, de ha már itt van, hát várja meg, pillanat és már kész is van.
A vendég egy kis tűnődés után halkan szólt:
— De hát Sándor bátyám, én nem hoztam semmilyen munkát, most egészen más ügyben bátorkodtam fölkeresni és zavarni nagy munkája közben. – Majd körbenézett és mosolyogva jegyezte meg: De szépen összegyűltek ezen a szép napon.
— Hiszen – csattant fel az öreg –, ezek folyton a nyakamon lógnak, mintha lenne is időm állandóan velük foglalkozni! Na, de a másik meg az, hogy néha jó is, hogy itt vannak, legalább szóval tartanak, míg én dolgozom, mert én ugye nemigen szoktam sokat beszélni. De, ha már itt tartunk, meséltem-e már, amikor… – és mondta, mondta vég nélkül a mesét, amíg a nap le nem gurult fáradtan az ég pereméről.
Másnap, már kora hajnalban kint állt a kapuban, várta, hogy jöjjön valaki, akivel egy pár szót válthatna, nem sokat, csak épp annyit, amennyi idő kell a napnak, hogy átrepüljön a zsibongó föld felett és újra nyugodni térjen egy hosszú éjszakára.
Rácz Endre ©
2016 01. 10. Szerep
