/Csibi Gyuláné szűrhímző emlékére/

Elment szépen, csendben, hosszú álomútra.
Mennyi szépnek, jónak volt földi tanúja.
Ám a ráncok arcán mutatták (takarva),
Hány reményt szorított erős asszony-marka.
Borongós tavasz van… én csak csöndben állok
Ott, hol alszik békés, csöndes síri álmot.

Mosolygását látom… ez maradt szívemben.
Hallom lépte neszét, ahogy elmegy csendben.
Szava tán még szólít megrakodva jóval,
De azt már nem hallom, egy a csönd e szóval.
Szomorkás tavasz van… szürkeséget látok,
Míg ő alszik békés, csöndes síri álmot.

Elment, de a lelkét itt hagyta szerényen:
Csodákkal versengő hímzett tarka réten,
Amelyet fonálból szült a színes álom,
S az a két szorgos kéz… azt, míg élek áldom.
Rá az emlék szőjön virágból palástot!
Ő már alszik békés, csöndes síri álmot…

Mint tehet a költő? Ő maga is ember.
Csupán szót rak szóra, csöppnyi szeretettel.
S vágya nem más, annyi (szomjas hogy ihassék):
Szolgáljon bús dala jajszókra vigaszként,
Úgy, amiként nőnek sírodon virágok…
Aludj békés, csöndes, örök síri álmot…

2021. 04. 15. Szerep