Ma szembe jött velem az elmúlás…
Jaj, te, álnok, kegyetlen lidérc!
Mint Júdás ezüstje annyit érsz!
Csak fájdalmaid hagytad itt csupán.
S akit kézen fogtál, mondd, kérdezted-e,
Nincs-e dolga még itt a földön?
(Mint nekem ellened pörölnöm!)
Téged bárki is, mondd, kérlelhet-e?
Mindegy… ne szólj… a szív már megpihent…
Elfáradt a hosszú út során,
Hol annyi jót adott, jó okán…
Jót tenni nehéz sors… s ő tett… igen…
Fáradt teste már nem bírt harcokat.
Volt elég, mit megharcolt, de nem
Tántorította meg félelem,
Hogyha láthatott boldog arcokat!
Már nem gyógyít a kéz, mely gyógyított.
Már nem dicsér a száj, mely dicsért,
S megtartott mindent, amit ígért.
S ha adott, érte bért nem áhított.
Jaj, az ember amint szeret úgy lát!
De más szemmel mérni nem lehet…
Nem látok mást csak emlékeket…
Mert szembe jött velem az elmúlás…
