Káprázattal ül fent már a Nap az égen,
S gyönyörködni látszik földi seregében.
Tán az utat nézi, vagy a tücsök nászát?
Tán az erdőn lakó énekes madárkát?
Nem néz az bizonnyal se egyre, se másra:
Néz virágos réten egy tündér leányra.
Nem érti, bárhogy is, s fénykarjával legyint:
Tán mégsem a földre, inkább Mennybe tekint?
Ott fekszik a leány virágok közt szépen.
S mintha mosoly volna szája szegletében.
Felé nyúl a Nap most, simítná a fénylő,
De nincs szép testében egy porszem, mi élő…
Felemeli ekkor, csöndes öleléssel.
Útjára engedi következő éjjel.
Ott ragyog a leány – ma láthatod újra –,
Fent az égi rónán, csillagkoszorúba’.
Mint a Nap testvére, csöndes éj vándor,
Fénylő hold-arcával káprázón világol.
Utat mutat éjben… fény a sötétségben…
S gyönyörködni látszik földi seregében…
