Lénárdos haiku  / 575575  /

Szín hatalmával már telepszik  hosszú ősz. 
Végsőt hazudja a bújócskás nyár.
Lassan varrott emlék a kis szakadt kabát.

Csobogó csermely, csak csillogó csobbanás.
Csuromvizesen csipkedőd. Csiszol, 
csúfolódik, csicsereg, csendesedően.

Bogarak hada az avarban szaladgál. 
Benne lakna még régi napárnyék.
Szaladj, hogy utolérjed a kedves percet

az elmúlt nyárból, kicsiny, apró szerelmet. 
Már egyedül, fáradtan sétálnak
a csönd udvarában. Szép virágok bólogatnak. 

Itt-ott meggyullad egy gyertyaláng, egy mécses,
„rakd össze te is kicsi kezedet”. 
Ráncos kezek fohászra tanítanak, tedd!

Mert a háború az háború. Nem kérdi
ki vagy, és kid van, akarsz-e élni.
És ledől egy házfal, és együtt felrobban.

És dől a ház is a földrengésben.
Nem tölcsér lesz ott, hanem nagy halom, 
s alatta sír egy gyermek, anyja már halott. 

Nézem az elmúlt nyarat, ködbe veszkődik, 
tépett ruháit szanaszét szórja
a táncoló szél. Zúgja, Békét adjatok!

Csobogó csermely, csak csillogó csobbanás.
Tépett tavasszal találkoznának,
Imádkozó istenek, s békés emberek.

TM