Hiába bújsz el, éveid ölelnek.
S emlék szépeid lassan felejtett
ünnep. Egyedül maradsz. Kezed is remeg.

Mitológia. Elhitt új erő. Lomha
már a lendület. Öregség a szó.
Megaláz a szeretet sok-sok hiánya.

Arcom könnyével köszönöm. Törölgetem,
úgy maszatolom, hogy ne lássa már
senki. Apró boldogság. Megszárad, s hagyom.

Zsuzsa kedves!

Zsuzsa kedves!
Ha még van lehetőség a két utóbb felrakott versem jelentkezik a könyvedbe..

Petróleumlámpa sercent egye-egyet.
Az ablakon lágyan szél simogatott át, 
lengetve függönyt, az áttetsző vitorlát, 
mintha kitakarná a mozgó fényeket.  

Kezedben virág és az eltűnő tested,
titkos utadra hív. Láthatatlan,
fáradt a mosoly minden szívdobbanásban.

Összetett kezek érted imára szólnak
S velük mondom, hogy megnyugodjak, de
leteper a hiányod: kezdő árvaság.

Veled utaznak szeretteid mind ' este,
amikor a kéz már nem fog, esne.
Esne, és nem tudom, hol a lélek s idő.

.

Csak nézlek, nézlek,
s a napot látom benned,
a fényt, mely éget.
..
És nézlek, nézlek.
Többet látok, mint szabad,
mint verítéked.
..
A derekadat,
amikor fújja a szél, 
gondolatokat
.
teker rá, s beszél, 
szerelemtáncod messzi,
mégis oly közel.

Kezdődik az AKADÉMIA. Az előadást versemmel nyitjuk meg,
amelyet erre az alkalomra írtam. /575575/

Szín hatalmával már telepszik ' hosszú ősz. 
Végsőt hazudja a bújócskás nyár.
Lassan már csak emlék. A kis "szakadt kabát".

Csobogó csermely, csak csillogó csobbanás.
Csuromvizesen csipkedő. Csiszol, 
csúfolódik, csicsereg. Csendesedően.

A spirális fényt
megkerültük. Most újra
kezdődik egy év.
 

Szín hatalmával rám telepszik ' hosszú ősz. 
Végsőt hazudja a bújócskás nyár.
Lassan már csak emlék a kis szakadt kabát.

Bogarak hada az avarban szaladgál.
Benne lakna még régi napárnyék.
Szaladj, hogy érjed utol egy kedves percet

A mozdulatlanságban keresem a mozdulást. Most üres a fonott kosár. Benne volt a jó akarás, a sok bukta, gyümölcs, s a sok gyermekkéz, mely sokszor belenyúlt. Mindig, valamivel adakozott. Ma, a kínálat csöndje simogatja.

575575
Csak egy mozdulat, és a bizonyítékot 
a táskájába tette. Nem vették 
észre. "Lőttek. Zavargás. Elhagyta" termet.

Így menekült meg. Soha erről nem beszélt 
senkinek. Félő érzés tovább élt 
lélek útvesztőjében Megint csak lőttek.

Weöres Sándor gondolatai alapján

Felfele mutat a kereszt felső ága. 
Örömhírt tudat másokkal. Nekünk,  
törött vér virágai kétfelé szaladt.  

Fogják a szögek. Kapaszkodnak a  kezek, 
az ütött vasba, mint őrzött lelket    
A test végzete kereszt, érted s értem is.. 

Az aradi vértanúkra  emlékezve

A téma választott mindig engem.
Az átélés szabad formája
ott szalad akkor is, ha vádol
nem gáncsol, csak rossz a szerepem.

A múltból lehet meríteni,
csak tisztogatni kell sokat,
azt a kevés fényt megtalálni,
s leírni a meglelt sorokat.

Itt a nagy köveket, amott az árnyékokat
kerülgetik a bogarak. Futrinkák bújócskáznak, 
s közben azt keresik, hol lakjanak.
Az ősz jele van itt. A szellő már susog,
a fák mocorognak, rázogatják a lombot.
A Tettyei romokon átsuhan a fényben
a délutáni szél, virágterítéken lépdel
s itt-ott kutat. Még látom a kopott padokat.

A nap, ahogy a dombok mögé szökkent,
Úgy hallgattak a rozsdásodott bokrok.
Foltjaikkal takarták a földet.
Egy-egy sugár még lemaradt s dalolt

a víz tükrén, vibráló fénycsíkot.
Messze daruk, mozdulatlan gémek.
Ott az új, itt még a régi sikolt.
Kétkerekű ásítását nézem,