Kezdődik az AKADÉMIA. Az előadást versemmel nyitjuk meg,
amelyet erre az alkalomra írtam. /575575/

Szín hatalmával már telepszik ' hosszú ősz. 
Végsőt hazudja a bújócskás nyár.
Lassan már csak emlék. A kis "szakadt kabát".

Csobogó csermely, csak csillogó csobbanás.
Csuromvizesen csipkedő. Csiszol, 
csúfolódik, csicsereg. Csendesedően.

Bogarak hada, az avarban szaladgál. 
Benne lakna még, régi napárnyék.
Szaladj, hogy utolérjed egy kedves percet

az elmúlt nyárból, kicsiny apró szerelmet. 
Már egyedül, fáradtan sétálnak,
a csönd udvarában, szép virágok bólogatnak. 

Itt-ott meggyullad egy gyertyaláng, egy mécses,
„rakd össze te is kicsi kezedet”. 
Ráncos kezek fohászra tanítanak, tedd!

Mert a háború, az háború. Nem kérdi,
ki vagy, és kid van, akarsz-e élni.
És rád dől egy házfal, és együtt felrobban.

És dől egy ház is a földrengésben.
Nem tölcsér lesz ott, hanem nagy halom, 
s alatta sír egy gyermek anya már halott. 

Nézem az elmúlt nyarat, ködbe vesződik, 
tépett ruháit szanaszét szórja
a táncoló szél. Zúgja, Békét adjatok!

Csobogó csermely, csak csillogó csobbanás.
Tépett tavasszal találkoznának
imádkozó istenek s békés emberek.