A mozdulatlanságban keresem a mozdulást. Most üres a fonott kosár. Benne volt a jó akarás, a sok bukta, gyümölcs, s a sok gyermekkéz, mely sokszor belenyúlt. Mindig, valamivel adakozott. Ma, a kínálat csöndje simogatja.

Nem lehet már hallani az akkori gyermekzsivajt, megnőttek a gyerekek. A nagymama, ki úgy várta őket mindig, már csak titokban, láthatatlanul simogat, s a kosár régóta üres.
Sokszor hol ide, hol oda tették, mintha útba lenne, aztán valaki fogta a fonott kosarat, berakta egy zacskóba és a többi lim-lommal felkerült a padlásra.  

Az Idő gyermeke, a Felejtés - dolgozott. Évek múltak el s a padlás sok titkot rejtegetett. Volt ott kerék nélküli kisautó, ruhátlan baba, szakadozó kifestő könyv, puha labda, s a szomorú elmúlásban toporgott egy kenyeres kosár. 

Énrám még szükség lesz, érzem! – kiabálta a többi tárgyak felé, de azok, mintha nem is hallották volna, nem válaszoltak. Hiszen érezték a különbséget, a kosár hibátlan volt. 

A rohanó időben, már az unokák gyermekei is megnőttek, szaladtak. A padlás őket várta, hogy találják meg szüleik titkait. Kis kezükkel kerestek, kutattak. Boldogan vitték a megtalált autót, s a babát, javításra. Apa megjavítja, tudom – mondogatták egymásnak. 
Már épp ki akartak jönni a padlásról, amikor a zacskót, s benne a kenyeres-kosárkát megtalálták. - Ide nézzetek, mit találtam - szólt az egyik dédunoka - hisz ez majdnem új, s vitték boldogan édesanyjuknak.

Ebbe buktát is lehetne tenni, meg gyümölcsöt is ugye, anyu? S a dédunokák boldogan összenevettek, és nem értették, hogy édesanyjuk szeméből miért pörögnek a könnyek.