Kezedben virág és az eltűnő tested,
titkos utadra hív. Láthatatlan,
fáradt a mosoly minden szívdobbanásban.

Összetett kezek érted imára szólnak
S velük mondom, hogy megnyugodjak, de
leteper a hiányod: kezdő árvaság.

Veled utaznak szeretteid mind ' este,
amikor a kéz már nem fog, esne.
Esne, és nem tudom, hol a lélek s idő.

Nehéz nélküled minden perc. Sokszor hallom
hangod. Hívsz és nem tudom, hova kell
mennem. Csak magány ölel szenvedésemben.

Gyermekeid és unokáid együtt,
érted imára tették kezüket.
Elhagyta ajkuk zokszó, sírnak, könnyeznek.

Edit, kedvesem! Ó, de hiányzol! Zokog
a lelkem érted. Hirtelen hagytál
s most nem tudom, mit tegyek, hol keresselek.