Kis falucska, parasztházak,
jó ha lakják talán százan.
Göröngyös út vezet oda,
javítgatták folttal-foltra.
Egykor nyüzsgött itt az élet,
mára sokan sírba tértek.
Férfiember alig akad,
az asszony, ki özvegy maradt.
Fájdalmas e nehéz kereszt,
szorítása sosem ereszt.
Dolgoznak ők, amíg bírnak,
az Istenben híven bíznak.
Kis kertekben tarka virág
ontja nyáron az illatát,
csokrot kötnek majd belőle,
s kiviszik a temetőbe.
Él itt néhány dolgos gazda,
ki a földjét rendben tartja.
Őseitől örökölte,
meg nem válna soha tőle.
Elárvult ház, fala reped,
vakablaka múltba mered.
Borostyán már fojtogatja,
de még remél, jön új gazda,
ki megmenti, rendbe teszi,
ó, mily hálás lenne neki!
Lenne kenyér, sütne végre,
kemencéje melegével.
Isten háza papját várja,
lelket gyógyít az imája.
Szükség van rá, - gyakran sajnos,
hogy végtisztességet adjon.
Az iskola zárt kapuja
a sarkáig kitárulna,
ha gyermeket látna újra,
feloldódna fájó búja.
Hív, vár, számos, dolgos embert,
aki új életet teremt.
Kínál békét és nyugalmat,
melyet csak a falu adhat.
A természet százszín arca
csodát mutat négy évszakba'.
Tavaszvirág borította
domboldalát nap ragyogja.
Vadvirágos nyári rétek,
kelepelő gólyafészkek,
nektárt gyűjtő szorgos méhek,
gombát rejtő erdőmélyek.
Ősz ajándék gyümölcstenger,
gesztenye les szúrós szemmel,
tarka levél esőként hull,
természetnek bealkonyul.
Álmot hint rá a hófelhő,
kucsmát vesz fel a háztető.
Szemed előtt zajlik mindez,
kinccsel is felér ez, hidd el!
