Lehullt a fák levele,
Szíved bánattal tele.
Kínoz a lét, vagy ha fáj,
Édesanyád hazavár.

Köszönöm, hogy rám találtál,
S a szívedbe befogadtál.
Köszönöm még azt a napot,
Mikor sorsod nekem adott.

Itt vagy, pedig nem vártalak,
beosontál a fák alatt,
nyár éjszakán észrevétlen,
hűs szellő kíséretében.

Én nem birkának születtem,
ki bandukol a tömeggel,
s fejet hajtva bólogat
tűrve, hamis szót fogad,

Veresegyház határán
- oly egyedi e látvány -,
erdő ölelésében
medvék élnek békésen.

Kipp-kopp, jó napot,
fák doktora én vagyok.
Épp rendelni indulok,
minden fához eljutok.

Gyászba borult nap,
égbekiáltó,
hős vereségért         
jár a halál?

Családom oly előkelő,
érmeket meg díjat nyerő.
Születésem örömünnep,
selymes bundám örököltem.

Alkonyóra, pihen a Nap,
csend oson a kertek alatt.
Kísérője öreg este,
sötét fátyolt vonszol teste.

Végső lángolás

Lángnyelvével érint téged,
búcsúcsókját már nem érzed.
Körülölel, te táplálod,
ez a végső lángolásod.

Szép neved zengi Mária,
Mennyei angyal-trombita,
Dicsőítve Szűz Máriát,
Mindnyájunk Boldogasszonyát.

Miért van, hogy az óhaza
mágnesként vonz, csábít haza,
ha elfújt a sorsod szele,
mint porszemet, tőle messze.

Kis porszem a
világmindenségben,
ezt jelenti
az én földi létem.

Hol Kárpátok bérce
öleli hazánkat,
sziklák közé szorult
szívszorító bánat,

Száll a pille ágról-ágra,
ágon nyíló száz virágra,
szárnya tárva meg-meglebben,
megcsusszan egy esőcseppen.

Cseppnyi szobából
nézem a tájat,
isteni nyílhossz
messzire láttat.

Szeretettel bélelt,
biztonságát érzed,
példát mutat néked,
hogy érdemes élned.