Alkonyóra, pihen a Nap,
csend oson a kertek alatt.
Kísérője öreg este,
sötét fátyolt vonszol teste.

Az ég nyakán karmazsin sál,
selyme szellőérintést vár.
Lámpást gyújt sok fényes csillag,
kitart, ragyog, míg nem virrad.

Átkúszik rajt egy-egy felhő,
szürkeségből az éj eljő.
Hírnöke előtte szárnyal,
felbukkan a félhomályban.

Bőrköpönyeg feszül szárnyán,
ember szíve dermed láttán.
Opál homály nyomán ott száll
csapongóan, közel hozzám.

Nincs egyedül, társsal repül,
sziluettje égre vetül.
Cikáz balra, cikáz jobbra,
éhét kitartóan oltja.

Szúnyog, bogár nem menekül,
ami az útjába kerül.
S mint varázslat a kalapban,
elnyeli az éji katlan.