Napra nap és évre évek,
Szép volt ifjan látni Téged.
Jó volt együtt lenni Veled,
Tudni azt, hogy van, ki szeret.
Az a rég kimondott igen
Örökre szólt, én azt hiszem!

Száz évenként világjárvány. Véletlen?
Felfogni ezt képtelen az értelem.
Mert úgy érzi, tehetetlen, védtelen,
Uralja a lelkeket a félelem.

Futótűzként terjed szét a világban,
Áldozata bőven van már Kínában.
Igazság vagy riogatás, ki tudja,
Kivédeni ezt az ember nem tudja.

Ez már nem az én világom.
Bűnét, szennyét, hogyha látom,
menekülök.
Lelkem kapuját bezárom,
megnyugvást ad a magányom.

A kék égbolt dísze, éke
minden szárnyaló madár,
a látványa elkápráztat,
légörvényben hogyha száll.

Szárnyaláskor nincsen határ,
szabadsága végtelen,
suhanni a szelek szárnyán
csodás lehet - képzelem.

Ragadozó madaraknak
oly éles a látása,
több száz méter magasságból
vadásznak a zsákmányra.

        Utópia?

Rég elhagyott házak
új lakóra várva,
megroggyant kapuik
szélesre kitárva.

Üzenet az ifjú generációnak

Ti jöttök, mi megyünk.
Ne légy hát ellenünk!
Bárki uszít, lázít,
az soha nem számít.

Azt a rövid időt,
a vágyott miliőt,
amit együtt töltünk,
szeretetben töltsük!

Egymásnak örüljünk,
sose folyjon könnyünk!
Mert a cudar élet
hamar véget érhet,

Alsóerdő rejtekében
kanyarog a völgye,
őrként álló Nordmann fenyők
óvják s fogják közre.

Rododendron pompázik a
domboldalon szerte,
látványától örömre vált
a bús ember kedve.

Lila, fehér, terrakotta
elkápráztat minket,
szívet dobbant a tűzpiros
a lángoló színnel.

Vissza a gyökerekhez

Évtizedek múltán
hazatértem végre,
rokonok, barátok
által körülvéve.

Ifjúkor emléke
naponta felbukkan,
felüdíti szívem,
így lesz ez - én tudtam.

Az idő vasfoga
létünket kikezdte,
de az a régi tűz
még ott szunnyad benne.

135 éves jubileumának tiszteletére

Elérkezett, mire vártunk,
mégis reszket mindkét lábunk.
Sok nagy doboz már hegyekben,
ráírva, mit beletettem.

Bútorok meg konyhagépek,
ezektől megválni vétek.
Kertem kedves virágai,
fáj a szívem mind itt hagyni.

Szülőföldem Zala földje,
Itt lakom már Zala-völgybe`.
Hazajöttem.

Lelkem húrján rezgő nóta
Duruzsolta évek óta,
Ott a helyed!

Szeretetteljes, áldott, örömteli karácsonyt kívánok mindenkinek!

Juhászné Bérces Anikó

Veresegyház fő utcáján
Árván állt egy házikó,
Rogyadozva, s álmában is
Egy szebb jövőt áhító.

Sok jó ember felrázta a
Csipkerózsa álmából,
Egyenes lett, mint egykoron,
Rég meggörbült hátából.

Fehér fala frissen meszelt,
A kapuit kitárta,
Hogy megnézhesd féltve őrzött
Összes kincsét a házban.

Virágágyás nyoszolyán
Bimbózik a tulipán.
Szirmát bontja hajnalra,
S rámosolyog a Napra.

Kucorgok egy tojásban,
elgémberedett lábam.
Van már csőröm és szárnyam,
indulok hát elszántan.

Ki kell bújnom sürgősen,
kopogtatok csőrömmel.
Repedt héjon át látom
a fényt, mire úgy vágyom.

A fejem már kint is van,
kopácsolok hát vígan.
Fogy az erőm, nem bánom,
vár rám nyuszi barátom.

Búcsúznom kell, kedves Kincsem,
Hozzád több szavam már nincsen.
Hideg csend ölel most körbe,
Oly hirtelen történt jötte.

Ünneplőben a természet,
a szépsége megigézett,
virágmintás rajta minden,
kacéran lép, szinte libben.