áldott és örömteli karácsonyi ünnepeket kívánok MINDENKINEK 

szeretettel: 

                    Anikó

Nekrológ Kóbor Jánosra emlékezve

...És jött egy jel, egy Égi jel,
megértetted, indulni kell.
Széllé váltál, menny felé zúgsz,
Tejút sztyeppén vezet az út.

Trojkád űzöd a friss havon,
Gyöngyhajú lány, ki átkarol.
Ezüst hajad fénylőn lobog,
könnyet ejt`nek a csillagok.

Gyerekek, kicsik, nagyok!
Vártatok, hát itt vagyok!
Puttonyomban csomagok,
remélem, jók voltatok!

Ne félj tőlem, kicsike,
parolázzunk íziben!
Kérlek, énekelj nekem,
visszhangozza a terem!

Szavald el a versed is!
Ajándékot kapsz te is
meg rengeteg barátod,
arcuk virul, úgy látom.

Csillagos égről
bámul a hold,
friss havat egy szán
szánt valahol.

Tömve csomaggal
siklik a szán,
cseng kicsi csengő
útvonalán.

Híres a hajtó -
ősz Mikulás,
hajtja a szarvast,
gyí, te! Futás!

Szíve hatalmas,
benn szeretet,
szép csomagodban
küldi neked.

Alszik az erdő,
alszik a rét,
északi széllel
éled a tél.

Űzi a felhőt,
ostora csíp,
arcokon éleszt
rózsaszín pírt.

Rázza a dunnát
Holle anyó,
égkupolából
hullik a hó.

Hópihe táncol,
földre leér,
reggeli tájon
csillog a dér.

Sötét az égbolt, sötét a lét,
szenved az ember, lelke kiég,
gyötri a járvány, megannyi gond,
szívkoszorúja mésszel bevont.

Hiánycikk immár a szeretet,
inog a béke fejünk felett.
Ember nem számít, értéke nincs,
valaha mondták, mindenik kincs.

Álmos a város,
szürke a táj,
tarka avarban
szunnyad a nyár.

Esti homályban
szél muzsikál,
gyenge faágat
feszt huzigál.

Prüszköl a kémény,
égbe kiált,
rápöfög, irkál
füstkarikát.

Éjjeli őrszem
macskabagoly,
hangja huhogva
szól valahol.

Ablak előtt büszke nyárfa,
Égbetörő koronája,
Milliónyi zöld levele
A nyár dallamát zizegte.
Rigófüttyel versenyre kelt,
Lombja közt sok madár pihent.
Ágait kiterjesztette,
Árnyékát kertre vetette.

A sors könyvétől a sírkertig

Gyászt tükröz a kemény fedél,
éjfekete, vastag kötet,
selyempapír lapján megfér
megannyi név, ifjú s öreg.

Fellapozom, nézegetem
arany betűit e könyvnek,
megakad a tekintetem,
s a könnyeim előtörnek.

Csíp, tép e szél,
arany levélt`
az ágról
messze repít
kedve szerint
a fától.

Tudva korát,
üli torát
a széllel,
halál hörög
tánca fölött
az éjjel.

Ó, szent Egek!
Lelkem remeg.
Merengek...
Fák és kertek
vajh` még nekem
teremnek?

Halottak napján

Ősz szitál ködöt
sírkertek fölött,
levélkönny ered,
sírokra pereg.

Megdermedt avart
csípős szél kavar,
zörögve repít,
szőnyeggé terít.

Monoton léptek
tapossák széjjel,
sárba fúl léte,
egyetlen éjjel.

Megpihent lelkek
fényútra kelnek,
keresve létük,
porrá vált énjük.

Szárnyal a lélek
fényalagútba`,
testtelen élet,
véges az útja.

Mennykapu ködben
áll a határon,
csend nyugodalma
érzik a tájon.

Íme a végcél,
melyre úgy vártál,
földi világban
épp ide vágytál.

Ősz öregember,
kulcs a kezében,
arca sugárzó,
béke szemében.

A természet temploma

Hol a bükkfák égig érnek,
nem hajolnak meg a szélnek,
levelek közt napfény csillan,
táncot lejtve tovaillan,

a ciklámen lehelete
utat mutat, erre gyere,
itt leled meg a templomot,
mit a természet alkotott.

Zalacséb, 2021. augusztus 20.

Ha pirkadat reá kacsint,
harsány hangja hajnalt hasít.
Éles, nagy a terjedelme,
akárcsak a gerjedelme.

Tyúkudvarnak fejedelme
hatalmával el van telve.
Tyúkjai közt büszkén lépdel
határozott, gőgös képpel.

Háremének ő nagyura,
lábán sárga sarkantyúja.
Vörös taréj koronája,
messziről mindenki látja.

Sose mondtad, de én tudom,
mi a szíved legfőbb vágya,
mert régóta bánat marja,
s lelked nyomja tenger árja.

Hosszú évek suhantak már,
s nem láttad a kedvesebbet,
kinek szíve igaz magyar,
az életed vele teljes.

Hírek hangját az óceán
viharai szétszaggatják,
mélyről szakadt sóhajodat
talán sejtik, de nem hallják.

Azt hittem te leszel,
ki a rég várt álmot
tündéri lényeddel
valósággá váltod.

Csalódtam - sajnálom.
Összetört az álmom.
Törött szilánkjai
szúrják szívem, fájón.