Halottak napján

Ősz szitál ködöt
sírkertek fölött,
levélkönny ered,
sírokra pereg.

Megdermedt avart
csípős szél kavar,
zörögve repít,
szőnyeggé terít.

Monoton léptek
tapossák széjjel,
sárba fúl léte,
egyetlen éjjel.

Megpihent lelkek
fényútra kelnek,
keresve létük,
porrá vált énjük.

Nyughelyük felett
emlékkő, kereszt.
Árvácskaözön
száz színnel köszön.

Mécsesek lángja
arcuk vibrálja,
remegve vágynak
viszontlátásra.

Krizantémillat
elmékbe villant
emléket, képet,
meghatót, szépet.

Márványok fénye
ridegen néz le
degesznyi pénzért,
aranyló névért.

Harangszó kondul,
gyöngy-könnycsepp csordul,
lélekhúr feszül
s gyötör ott belül.