Hol Kárpátok bérce
öleli hazánkat,
sziklák közé szorult
szívszorító bánat,
fenyveserdő suttog
régmúlt dicsőséget,
kitárt karja bőszen
ellenáll a szélnek,
jég koptatta kőszirt
meredek s oly kopár,
ott hirdeti létét
a havasi gyopár.

Fehér csillagarccal
feltekint az égre,
bőre hamvas, bársony,
fürdőzik a fényben.
Lágyan hajladozik
szellő fuvallatra,
gyöngyharmat üdíti,
holdsugár ringatja.
Ha bús vándorfelhő
könnyével áztatja,
új csillag tündököl
mellette másnapra.