Új csillag az égen,
könnyes szemmel nézem,
vajh', hogy ábrázolnád,
ezt egy szép festményen...

Gábriel József festőművész emlékére
  1952 - 2015.november 10.

/Osztálytársak voltunk középiskolában/

A falun túl nyugat felé,
Elindulok estefelé.
Utat mutat a lemenő,
Arra a régi temető!

Kicsi lányka állt a sírnál,
lobogott a gyertyaláng,
értetlen kíváncsisággal
benne csak csodát talált.

Mindenszentek napján,
Mikor harang kondul,
Felderengnek arcok
Gyertyalángokon túl.

Álmodom ébren,
nézem az égen
szerte lehulló
fényjeleket,

Országunknak szent királya,
Így emlékezünk Istvánra,
Ki államot alapított,
Istenhitre megtanított.

Csillagsátor alatt ülök,
s bámulom a végtelent,
megpróbálom felfogni, hogy
életednek vége lett.

Régi fénykép, rajta mama,
Édesanyám édesanyja.
Ránc nélküli kerek arcán,
Szelíd mosoly szeme sarkán.

Májusi hajnal,
múlik az álom,
csillan a napfény,
s gyöngy a virágon.

Elárulva, elítélve,
A korbácstól nem kímélve,
Megalázva, megkötözve,
Kínok kínjától gyötörve,

Ej, bolondos április,
csalóka vagy és hamis.
Kicsapongó életed
hol ragyog, hol fénytelen.

Isten fia, ki kereszten megfeszítve kínlódtál,
Némán tűrve a szenvedést és az iszonyú halált,
Emberiség bűneiért magadat feláldoztad,
Örök élet reménységét mindnyájunknak megadtad.

Nyárfa meg a boróka
madárkáim otthona.
Bokor ága mocorog,
rajta hány láb toporog?

Tavasz tündér lágy uszályát
Teríti az égre,
Szél úrfi rajt nyargalászik
Föl-alá kedvére.

Kétségbeesetten ragaszkodtam hozzád,
idegszál indáim kapaszkodtak beléd,
idő múlásával nyújtózó távolság
húrja egyre feszült borús lelkem egén.

Emberi elme
gondokkal telve,
súlyának terhe
lelkeden ül.