Roskadt házban öreg néni  
sárgult fotón nézi
megboldogult hites urát,
s emlékét idézi.

Volt itt minden, jószág, termény,
mi a léthez kellett,    
ünnepekre fenn a hegyen
finom bor is termett.

Csend uralja most a házat,
magány lett a társa,
kiben még hisz, a jó Isten,
hozzá szól imája.

Üresen áll az istálló,
szinte fáj a csendje,
Gerendák közt egy dagadt pók
hálókat sző rendre.

Gyermekei szétszéledtek,
mert helyben nincs munka,
a városban kényelmesebb,
s tán többre is futja.

Egy fiát az idegen föld
magához vonzotta,
nem költözik többé haza,
ezt nem is titkolja.

Minden nap a postást várja,
tán ideér délre,
mobilját meg benn tartja a
köténye zsebében.

Méltósággal őrzi házát
Vitéz - kuvasz fajta,
oly hűséges, gazdájáért
életét is adja.

Lassan telnek így a napok,
egyedül a télben,
csak a hír, ami érdekli
este a tévében.

Azt reméli, tán túléli
ezt a szörnyű járványt,
gyönyörködhet a tavaszban,
s újraéled láttán.