Te rongyba göngyölt élet,
miért sütsz pajzspecsétet
ráncos homlokomra?

Hogy mint a kobra,
sziszegve, fújva,
dúlva-fúlva éljek.

Közben reméljek
további boldog életet,
Ó, egek! Feleljetek!

Honnan jön a düh,
mit nem űz el nedű,
Csak fortyogok kevélyen.

Miközben forr a vérem,
ökölben van kezem.
Csodálkozol ezen?

Mert én nem,
hisz hetvenen felül
sok ember kimerül.

Elszaladt évek vihara
megtépáz legbelül,
az indulat tán elül.

Elfáradt lelkem pitvarában
pihenni tér a múlt,
már minden elavult.

A felfordult jelen fáraszt,
a sors borzalmat áraszt,
háborút, halált...

A béke várat magára,
már nem lelünk nyomára,
időnk elfogyott mára.

Ha majd a néma csönd
borostyáncseppbe zár,
talántán odafönn,
a Menny békéje vár.

Uram, ki országodban
kormányzod az eget,
szoríts magadhoz, kérlek,
és fogd a kezemet!