Én a Magyarerő őslakosa voltam,
talicskámat folyton magam előtt toltam.
Volt ám benne próza, vers is meg miegymás,
meg egy karéj zsíroskenyér, ráadásul hagymás.

Kettőezerhétben jöttem Szepi névvel,
együtt trillázgattam sok helyi cinkével.
Dalunk messze szállott, az országon túlra,
kényeztetett minket sok gyönyörű túra.

Amerre csak jártunk, színes virág termett,
arcunk cirógatta langyos esőpermet.
Keblünkben a szívünk egy ütemre dobbant,
szemünknek sugara egyformán fellobbant.

Majd jöttek a bajok, járvány, válság, halál,
felforgatott romlott Világ mindenkit megtalál.
Szétestünk mindnyájan, mint elszakadt gyöngysor,
örömünk, bánatunk belepte a friss por.

Temető kapuján az vagyon felírva:
Feltámadunk! Ember! Ne bolyongj hát sírva!
Ameddig lélegzünk, bennünk él a remény.
A kaszás csak várjon, unatkozzon szegény!

Mindig van egy új út, s hogyha rálép lábad,
az új útnak végén tán jobb élet várhat.
Ne rejtsd el a szíved, tárd ki karod újra,
kérj elnézést, ha kell, s ne gondolj a múltra!

S meglásd, a Barátod megfogja a kezed,
indulj vele bátran, mert jó útra vezet.
Ez egy megszeppent vers, lehet, néha sántít,
de szívből született, s barátságra csábít.