Van egy szó: Búcsú

Ha ezt a szót hallom, mindig elszomorodom.
Ez a szó semmivel nem helyettesíthető.
Van benne valami torokszorító.
Életünk tele van búcsúzással.
Reggel elköszönünk az éjszakától, este a nappaltól.
Tavasszal a téltől, ősszel a nyártól.
Búcsúzunk az anyaméhtől, mielőtt világra jönnénk.
És míg cseperedünk, sok mindentől.
Anyánk tápláló kebelétől, a pelustól, amikor végre rászokunk a bilire. Aztán peregnek az évek, elköszönünk a bölcsitől, ovitól, a sulitól. Közben a rohanó idő ránk zúdít pár végleges és visszavonhatatlan búcsút, ami nagyon fáj. Eltűnnek mellőlünk a nagyszüleink, idősebb rokonaink. Fiatalabbakat is elragad a kérlelhetetlen, könyörtelen halál. A sor végtelen és beláthatatlan, elmennek a szüleink, és már mi is beálltunk a sorba. Fogynak a rokonok, barátok, szomszédok, ismerősök. Kihullanak a sorból az osztálytársak is. Megkopunk, elfáradunk, de lassan beletörődünk sorsunkba.
Közben elveszítünk olyan barátokat is, akik még törődnének velünk, ha nem lennénk mindig elfoglalva a saját nyomorunkkal.
Ilyenkor már késő rádöbbenni arra, hogy mit veszítettünk.
A búcsú az egyik legfájdalmasabb szó a szótáramban.
Szeretném kitörölni onnan, de nem lehet.
Talán velem együtt ez a szó is eltűnik a süllyesztőbe.
Amíg csak élünk, "Mi mindig búcsúzunk", ahogy Reményik Sándor írja kedvenc versemben.