(1844.11.13)

Van-e még a világon
Ilyen szép anyanyelv?
Ahol szebben hangzik a szó
Édesanyám, Édesapám?
Bölcsőben megtanult, ringató szó!

Édes hazám, Magyarország!
Kárpátokkal ölelt rónaság!
Ki tud szebben énekelni?
Magyar szót igaz szívvel kiejteni?

Volt egy vitéz nagyon régen,
Szolgált ő nagy seregében,
De szíve nemes volt, s kegyes,
Szegényekkel tettei emlékezetes.

Istenhez szállt a fogadalma,
Szegény népét felkarolta.
Ahol tudott, ott segített,
Nem csak mondta, jót is tett.

Régi mondás
Úgy szól a fáma
Jézus vigyáz
Parasztember munkájára

Meg is szaporodtak
Régen az útszéli keresztek
Egyik fából
Másik téglából épített

Ragyogtak, virágoztak
Az útszéleken
Jézus vigyázta
Ami a földben terem

Déli harangszókor
Mellettük pihentek
Az emberek, fáradt tagjaiknak
Felüdülést leltek

Láttátok a rózsaszín fényt, s ragyogását?
Földre küldte az Ég csillogását.
Üzent az Ég rózsaszín tűzi fénnyel,
Föld ragyogta vissza, válaszul idézte.

Vigyázzatok, ilyet még nem láttatok!
A csillagösvényt megzavartátok.
Morog a Föld, az Ég, hullnak a csillagok.
Mit csináltatok ti emberek, hatalmasok?

Őszi napsugár festi a fákat,
Sárguló a levél, elhagyja az ágat.
Búcsú nélkül, halkan hull a földre,
El kell válni, el kell mindörökre.

Ne sirass engem, jön még kikelet,
Ha új tavasz jön, kihajtanak a levelek.
Üzennek zölden, van még remény,
Várok rád az ég peremén.

Ragyogó nap bujkál a ködön át,
Fűzi az őszi fa koronát.
Rőt s barna levél hull a fákról,
Egy-egy réti sas vijjog oszlopáról.

Andalgó Duna széles, mint a tenger,
Ködfátyolba burkolódzik a meder.
Szürke színe összeér az éggel,
Csendesen folydogál reménnyel.

Én láttam elbukásod
Ó, szent FORRADALOM!
Még fiatal voltam, de elmondhatom,
Értettem minden jajszavát.

 Láttam a menekülök áradatát,
S láttam a szenvedő anyát, apát,
Ki siratta távozó hős lányát, fiát.
Ó, mily keserű éveket zártam a szívembe!

Ó, szent Forradalom
Kérész életű virága,
Érted sír a lelkem,
Érted vagyok gyászba'.

Gyászban, feketébe'
Kis magyar hős népe,
Tankok áradatával
Forradalmad legyőzve.

Legyőzve, de nem eltiporva!
Jön még ünnep a magyarra!
Mikor felemeli ismét fejét,
Azt mondja, most már elég!

Ember! Te Isten teremtménye!
Nézz fel, nézz az égre!
Nézd milyen tiszta, békés az égbolt,
Ragyog a napsugár, ne vess rá béklyót.

Béke van, szeretet a szívekben,
Ne oltsd ki fegyverrel belőle!
Bízzál magadban, ne a fegyverekben,
Békéért könyörgök, Hatalmasok, szívetekbe!

/Halottak napján/
Az est fekete fátyolt terít
Az ég boltozatján
Fogyó Hold egyre halovány

A csend átkarol a néma estben
Milló gyertya fénye lebben
Emlékezés útját járva
Elveszett szeretteinkre rátalálva

Isten velünk van e csendben
Vigaszt nyújt a végtelenben
Virágillatot lenget a szellő
Mikor az est észrevétlen eljő

/ Azok a megszenvedett évek /

Én gyermeki fejjel láttam a beszolgáltatást,
Géppisztollyal szembe néző apám bánatát,
Míg lesöpörik előtte a padlásról a gabonát.
Láttam apámat ökölbe szorult kézzel állni, némán.

/Mosonmagyaróvár, 1956. október 26./

Mintha megint látnám
Régi színben tündökölni,
Ha ötvenhat évet kellett is pihenni,
Nem talált rá azóta senki.

Én most is látom büszkén ragyogni,
Nem csak szürkén szomorkodni,
Megtörve és arcul ütve,
Eldugva padlás mélyébe.

(1956.10.23 - 11.04)

Tizenhárom nap elég volt,
Hogy hulljanak csillagok,
Összedőljenek zsarnok szobrok.
Tizenhárom nap elég volt,
Hogy a szabadság híre szétszaladt,
Mindenki egyetértett a nap alatt.

Tizenhárom nap elég volt,
Vidék és város egymásra találjon.
Tizenhárom nap elég volt,
Hogy a szovjetekkel szembeszálljon.

/1956. emlékére/

A Pesti Srácról még nem írtam én,
Kinek emléke ott szunnyadt a lelkem mélyén.
Ki repített benzines palackot nagy erővel,
Tankok repültek tüzet okádó csővel.

Egy Pesti Srácot ismertem én,
Aki alagsorban lakott Ferencváros mélyén.
Alig volt tizenkét esztendős,
Reggel még élt, este már hős.