(Mezei István költőre emlékezve)

Szomorúan hajtom fejem
Egy igaz ember emléke előtt
Tudására, emberségére emlékezem
Mióta megismertem őt

Sok tudást, nagy szívet adott neked Isten
Mivel te jól sáfárkodtál
Jó lelket is adott hozzá
Verseidben üzenetként megosztottál

- Ülök szomorúan a szobámban
Egyedül, némák a gondolatok
Virágszirmokat hullajt a szél
Hallgatom a zörgető szelet
Vajon mit regél?

Hogy hozza felénk vad fellegeket?
Törő, zúzó, fújó, zord hatalmát
Megrázza az eget, földet
S üli rajta tékozló diadalát

Tavasz van, tavasz van
Virágszirmokat repít a szél
Méhzsongástól hangzik a lég
Gólyamadár is hazatért
Vidáman füttyent a rigó
Tavasz van, tavasz van, élni jó!

Tavasz van, felébredt álmából a természet
Madárdaltól boldog a lelked
Mert Isten megadta nekünk
Tavasztól boldog a lelkünk

Híd a dicső múlt s jelen között
Piros, fehér, zöld zászlóba öltözött
Leng a zászló magasra emelve
Ki még nem látja, most észrevegye

Hömpölyög az ünneplő tömeg
Nekik a haza szó, az édesanya, s becsület
Most kell hazánkért újra kiállni
Most kell a békére igent mondani!

(elbeszélő költemény)

Narancssárga sárga rózsa
De nagyon szeretlek
Nyíló virágod kedves a szívemnek
Ahogy rád nézek vidám a lelkem
Tele van virágoddal nyáron a kertem

Elszálltak az évek, elrepültek felettem
Elnyíltak a rózsáim már mind a kertben
Egy rózsabokornak ablakom alatt örül a szívem
Ősz múlásával egy szál örvendezteti lelkem

Egy síró kutya hangját hallom
Késő éjben csak hallgatom
Sötét éjben, a csendbe belevonít
Elvesztette a szeretett gazdit

Megérzi ő igaz szíve
A gazdi elment mindörökre!
Csitítanám, de nem lehet
Vonító hangja éjszakába beleremeg

(Kelet-Nyugat-Észak-Dél szobra
4 Trianon-i szobor)

Hol az a hely, hol szobrok mozdulnak el?
S eltűnnek az éji homályban,
S tettekért egy nemzedék felel,
Szenved egy határtalan elnyomásban!

Jaj szél, te vad, nyugati szél!
Miért fújsz, oly kegyetlen lettél?
Már gyermekkoromban fújtad harsonád.
Elűztél fővárosba, majd tovább!
Délre, napfény városának, mondták.
Mégis végig nyargaltad sugárútját,
Tépáztad a fák koronáját.
Gyökerestül dőltek, levél sem maradt, fájt,
Sorsom üldözője lettél!
El-, majd haza fújtál, úgy kergettél.

Hull a hó, fehér takaró takarja a tájat,
Amit csak csodálok,
Piros szívvirág ragyog az ablakban,
Kinyílt, mert nyitásának ideje van.

Nyíljál hát szívvirág,
Ragyogj piros szirmaiddal.
Örvendeztesd meg szívünket,
Feledjük el, hogy künn hideg van.

Kedves Zsuzsika, kedves költő, író s művésztársak! 

Gólyamadár, gólyamadár!
De hamar hazajöttél!
Hideg van még, nagyon hideg tél,
Sétálgatsz a mezőn, valamit kutatva.

Felhős az ég, nézed gyanakodva,
Nem süt még a nap.
Tavasz sem köszönget,
Havat hordoznak a szürke fellegek.

Szétzilálják fészkedet vad szelek,
Gólyamadár, gólyamadár
Ugye, rossz egyedül,
Ha nem találod párod.

„Vers a lélek tápláléka”

Neked írom verseim sorát
Ki nem vagy más, jó barát
Neked írom, mi szívem titka
Neked írom, ki szereti a verseket
„Mert a vers a lélek tápláléka”

Ha úgy érzed, mindennek vége
A remény is elveszett
Nyugtasd meg lelked
Fogj tollat ,s írjon kezed
Lelkedből írj verseket!
„Mert a vers a lélek tápláléka”

Ha bánat gyötör, s marja lelkedet
Van jó barát, ezt ne feledd!
Ki szépen szól, mert szeret
S örömet ad bánat helyett
„Mert a vers a lélek tápláléka”