Mikor gyermekkorra visszatekintek,
Látom édesanyám, édesapám áldó kezedet.
Munkától megfáradt arcotokat,
Lassuló lépteitek, kedves mosolyotokat.

Nem tudtam már minden jót meghálálni,
Értünk, gyermekeitekért fáradozást megköszönni.
Arcotokról letörölni a könnyeket,
Ha néha szomorúságban volt részetek.

Ó, én édes hazám, hányszor vívtad harcodat?
Hányszor hoztak fiaid érted áldozatokat?
Hányszor támadt ellened vad ellenség?
Áldoztad hiába hősök szent életét.

Gyászol a lélek, gyászol a magyar,
Nemzeti zászlónk félárbócot takar.
Lengeti őt a vad, nyugati szél,
A hősökről síró fájdalom beszél.

Leteszem verskoszorúm,
Leteszem szomorún
A haza hős fiai hantjára,
Emlékezek versvirággal.

Október hónap, te hősök gyásza,
Emlékeztetsz minket az örök fájdalomra.
Aradi tizenhárom vértanúságára,
A nemzet miért borult gyászba.

Október volt akkor is,
Nem rég emlékeztünk.
Szívünk gyászolta a vértanú halált,
Aradon koszorúztak odaát.

Október volt akkor is,
Sárgán hullottak a falevelek.
Ökörnyálas őszi ködben
Kigyúltak a szívek.

Október volt akkor is,
Huszonharmadikát írták.
Összekaroltak megint,
Lelkesültek az ifjak.

Egyszer én is voltam ifjú és titán,
Táncot jártam a gerendán,
Futottam a széllel versenyezve,
Kacagtam a naptól, boldog volt a lelkem!

Dolgoztam sokat, vidám lélekkel,
Aratáskor versenyeztem az idősebbekkel!
Tiszteletet azt mindig megadtam nekik,
Mert bennük volt a tudás és a hit!

Mikor lesz vége a háborúnak?
Mikor mondjátok, elég?
Mikor vettek véget a szenvedésnek?
Nem szenvedett eleget még az emberiség?
Ott, a nagy asztaloknál, mondjátok, elég!

Mikor a békekövetei foglalnak már helyet!
Akik megelégelték már az emberi szenvedéseket,
S felragyog általuk a béke napja, s a kikelet!
Vagy a pénz uralmát viszitek diadalra?

Elbúcsúztam tőled,
Mint fától a levél.
Halk zizzenéssel földet ér,
Vége lett, ennyit ér.

Nem fáj már az ősz,
Elszunnyadok, lassan jő a tél.
S ha új tavasz jön,
Szívem új reményt ígér.

Ágaimon jön új levél,
Virágillattal simogat a szél.
Húrok dallamával itt a nyár,
Zöld levéllel lombsátor vár,
S nem nézek vissza már.

Indul már a fecskemadár
Melegebb tájra,
Villanydróton csivitelve gyülekeznek,
Társaikat csapatokba várva.

Viszontlátás, fecskemadár!
Szárnyalásod hosszú út várja!
Ne feledd költőfészked soha!
Gyere vissza e hűséges tájra!

Mint megvadult csikó,
Vágtat a Duna, eszét vesztve!
Senkit, semmit nem kímélve
Kísérik sötét esőfellegek az égben.

Most kell összefogni!
Most kell az embereknek megmutatni!
Bajbajutott embereken segíteni!
Vágtató folyókat megzabolázni!

Ragyogott a nap ezer sugárral.
Érett a csipkebogyó piros orcával.
Kertem közepén féltve őriztem.
Minden évben bő termést ígért nekem.

Elszedtem aranyát az ősznek!
Örültem a szép termésnek.
Nagyfiam segített nekem.
Nagyon kedves volt, örült a lelkem!

Szalad a sínpár, fut
A végtelenbe, felé jut
Hegyeken, völgyeken,
Sok-sok alagúton halad,
Száguld rajta a vonat,
Viszi az embermilliókat.

Együtt utazik szegény, gazdag,
Arcokra csal boldog mosolyokat.
S a mozdony vezetője figyel!
Nem téveszthet semmit el!

/Egy elvándorló magyar kívánsága /

Egy marék földet csak
Hozzatok nekem,
Legyen min megpihennem.
Csak egy marék földet
Hazám földjéből, kertemből,
Hadd érezzem illatát kezemből.

Csak egy marék földet
Hazám talajából,
Hol bölcsőm ringott messze távol.
Az a marék föld kedves a lelkemnek,
Ott voltam boldog, igazán gyerek.

A nap hajnalsugara
Ébresztette az alvót,
A fákat sűrű, fehér köd lepte.
Csend honol most a völgyben,
Aludt a lent, köd ült fölötte.

És én álltam a hegyoldalon.
Nekem már ragyogott a napom,
Pintyőke énekelt vidáman.
Hargita, akkor én a nyugalmadat csodáltam.
Mert béke lakott fenn a hegyen,
A fenyvesek közt a gond még pihent.

Magas fenyőfa tetején turbékol a gerle,
Elveszett párját sírva keresve.
Sötét fellegek úsznak felette,
Nem szalad már szivárvány az égre.

Emléked magas hegyek rejtik,
Találkozunk még, magas fenyők üzenik.
Találkozunk fenn a csillagos égen,
Ne sirass, ne keress engem.