/Halottak napján/
Az est fekete fátyolt terít
Az ég boltozatján
Fogyó Hold egyre halovány

A csend átkarol a néma estben
Milló gyertya fénye lebben
Emlékezés útját járva
Elveszett szeretteinkre rátalálva

Isten velünk van e csendben
Vigaszt nyújt a végtelenben
Virágillatot lenget a szellő
Mikor az est észrevétlen eljő

/ Azok a megszenvedett évek /

Én gyermeki fejjel láttam a beszolgáltatást,
Géppisztollyal szembe néző apám bánatát,
Míg lesöpörik előtte a padlásról a gabonát.
Láttam apámat ökölbe szorult kézzel állni, némán.

/Mosonmagyaróvár, 1956. október 26./

Mintha megint látnám
Régi színben tündökölni,
Ha ötvenhat évet kellett is pihenni,
Nem talált rá azóta senki.

Én most is látom büszkén ragyogni,
Nem csak szürkén szomorkodni,
Megtörve és arcul ütve,
Eldugva padlás mélyébe.

(1956.10.23 - 11.04)

Tizenhárom nap elég volt,
Hogy hulljanak csillagok,
Összedőljenek zsarnok szobrok.
Tizenhárom nap elég volt,
Hogy a szabadság híre szétszaladt,
Mindenki egyetértett a nap alatt.

Tizenhárom nap elég volt,
Vidék és város egymásra találjon.
Tizenhárom nap elég volt,
Hogy a szovjetekkel szembeszálljon.

/1956. emlékére/

A Pesti Srácról még nem írtam én,
Kinek emléke ott szunnyadt a lelkem mélyén.
Ki repített benzines palackot nagy erővel,
Tankok repültek tüzet okádó csővel.

Egy Pesti Srácot ismertem én,
Aki alagsorban lakott Ferencváros mélyén.
Alig volt tizenkét esztendős,
Reggel még élt, este már hős.

Te verőfényes októberi Budapest,
Ereidben lüktet az ország.
Láncait ledobva vonul a diákság,
Éljen a SZABADSÁG!
Ezer torok kiált.

Tömeg egyre dagad,
Fojtott keserűség fakad.
Nincs megállás, nincs kegyelem,
Mint kiáradt folyó,
Dördül a tank és a golyó.

Őszi fák közt ballagok
Elkísérnek ők, kicsik s nagyok
Ágaikat nyújtják az ég felé
Sóhajuk a lehullott leveleké

Elsárgult levelek zizzennek lábam alatt
Lassuló lépteimmel visz a gondolat
Fáj ez a magány, s az elszállt idő
Lelkem csendjében a szomorúság nő

Mit tettetek a jövő nemzedékkel?
A gyermek keservesen zokog,
Sír anya, vagy apa után,
Nem esik meg szívetek a könnyek láttán?

A gyermek ártatlan lélek.
Kicsi szívét nem kíméltétek.
Mindkét szülő szeretetére vágyik,
Kis szívét kegyetlenül gyötritek.

Rám kacsintott a kora hajnal fénye,
A nap álmosan felkelőben,
Mintha függöny mögül nézne,
Úgy mosolygott a köd tengerében.

Fák közül egy árva rigó füttyent,
Így köszönt nekem jó reggelt.
Szép nap van ma virradóban,
Ősz aranyát szórja, szórja.

(A gyönyörű magyar könyvek alkotójához)

Gondolatban látom, ahogy munkálkodsz,
Szíved, lelked a könyvben benne,
Hogy örömet szerezz új könyveddel,
Az írókat, költőket így ünnepelve.

S elkészül a mű, kincs minden sora,
Aki kezébe veszi, azt mondja, csoda.
Öröm a szívnek, csoda a léleknek,
A köszönöm szó kevés az embernek.

Őszi tájon veled megyek,
Barnul a dió, s levél pereg.
Fácán rikolt, csibéit hívja,
Nem jön válasz, nagy riadalma.

Fogoly szalad, párját félti,
Megnőttek már az ő csibéi.
Kukorica sárga tenger,
Megérett a cső, törni kell.

Leteszem verskoszorúm,
Leteszem szomorún.
A haza hős fiai hantjára
Emlékezek versvirággal.

Október hónap, te hősök gyásza,
Emlékeztetsz minket az örök fájdalomra.
Aradi tizenhárom vértanúságára,
A nemzet miért borult gyászba.

(férjem: Vincze Ferenc névnapja)

Szomorúan ébred a hajnal,
Eső cseppje kopog az ablakon.
Neved napja lenne ma,
Hull a könnyem, jól tudom.

Megpihentél messze Szeged városában,
Ott jár veled gondolatom.
Szeretett városodban köszöntenek a harangok,
Megálmodójuknak, ma érted zúgnak.