Könnyezik a Szűzanya szobra
Némán hullik könnye
Jelként üzen nekünk
Értünk aggódik,fáj a szíve

Hegyek, völgyek közt vezetett utam
Jézus keresztje rám köszönt
Emlékeimben mindig ide visszatérek
Hol fenyők nőttek, s pintyőke énekelt

Gyújtsál gyertyát, emlékezzél
Sírhantoknál, hol az élet véget ér
Hol a szeretteid nyugodnak békében
Soha nem feledve szívünkben

Gyújtok gyertyát , elindulok
Szeretteimhez zarándok úton járok
Mert velem vannak a szívemben
Velük vagyok lélekben

Emlékszel mikor búcsúztunk?
Fiatalon szét vált utunk
Tele reménnyel ment vonatunk tovább
Meghódítani jött felénk az ismeretlen világ

Ködfátylat terít az ősz a fákra
Sűrű ködharmat mindent befed
Mi csak várunk titkon a napsugárra
Talán lelkünket melengeted

De egyre hidegebb napok jönnek
Nem kegyelmeznek az embereknek
Hulló falevél mindent befed
Elnémult a madár sereg 

/ Elbeszélő költemény:1958./
Vörös József tanárom emlékére/

Mosonszentjános-i iskolánk ajándéka
Egy utolsó, közös kirándulás
Eger várát most mi ostromoltuk
Örült a látványnak a sok diák

Pirosló levéllel üzen a ház
Elfutott gazdájának
Október van,s hűvös szelek járnak
Néha örülünk a bágyadt napsugárnak

Duna partján meghúzódva csendesen
Elvadult kert,megroppant ház üzen
Sárguló, s rőt falevéllel
Árva a ház, s a kert, levél takar mindent

     /Emlékezés 1956.okt.23…/
Emlékezünk megint, a fájdalmas októberekre
Emlékezünk az életüket adó szent hősökre
A hazájukért harcoló  emberekért
Imánk száll a szenvedő honért

Egy ország népe lázadt fel az elnyomásban ismét
Egy ország mondta ki egyszerre elég
S harc és tankok, romba dőlt városok
Elcsitult a nép, mely igazságért kiáltott

Október volt akkor is
Nemrég emlékeztünk
Szívünk gyászolta
A vértanú halált
Aradon koszorúztak odaát!

Csendesen andalog a Duna
partos medrében
A fák fürödnek az októberi fényben
Lelket nyugtató táj, jó látni téged
Sima tükrű Dunád, s csillogó fényed

Egy. egy vadkacsa szárny csattog csendben
Amint a Duna vízében lebben
Mint, ha búcsúzna a táj e csendtől
Szél támad, s rőt levél hull alá fentről

Mikor a Kultúra asztalánál
nem foglalsz már helyet.
Mikor elfeledik lassan neved
Mikor a törtető elfoglalja a helyed
Mikor a múzsa mégis rád nevet
Írd rendületlenül verseidet
Ne add fel a reményedet! 

Mert neked is nyílik szép virág
Szívekből szeretet mosolyog rád
Mert nem feled,  aki mondja jó barát
S érti üzeneteid hosszú sorát

Hajnali ködben álmosan kel fel a nap
Tüzes fénye elűzi a homályt
Fényesen fürdik a tó tükrében
De nem látom arcod a tó túlsó oldalán

Hiába kereslek, hiába várlak
Minden oly reménytelen
Szívem fájdalma nem múlik
Ó én édes testvérem

Ó én édes hazám hányszor vívtad harcodat
Hányszor hoztak fiaik érted áldozatokat?
Hányszor támadt ellened vad ellenség?
Áldoztad hiába hősök szent életét.

Gyászol a lélek, gyászol a magyar
Nemzeti zászlónk félárbocot takar
Lengeti őt a vad nyugati szél
A hősökről síró fájdalom beszél

Mikor a pénz őrülete
Járja vad táncát
Mikor nem érdekel
Ki sír és miért
Elszabadul a gyűlölet pokla
A szegény hullik halomra

Itt az ősz, kopogtató gesztenyével
Hideg széllel és esővel
Hajléktalan mondd hova bújjon?
Hol lesz neki meleg otthon?

Kis házát, s lakását elárverezték
Őt utcára kegyetlenül kitették!
Hova menjen, ki lesz ki befogadja?
Életét semmibe véve, meggyalázva

Az ihlet perceiben
Száll feléd az üzenet
Lelked kitárod felé
Elringat a képzelet
Szavak, gondolatok
Ritmusa száll feléd
Gondolaton átviszed
Egy közös húr ütemét

S mondd mit érdemel,
Ki nemzetét tagadja?
Ki csak a javait élvezi, akarja
Ki hazájának ellent mond
Cserbenhagyja, ha tornyosul a gond?

Mond mit érdemel?
Ki pénzért hazát eladó
Ki elfelejti honnan jött
Ki küldte, ki volt benne a megbízó?
S bajban elfelejti felemelni kezét
Hazát tagadó, rossz gombot nyomó ellenség!

Érik a csipkebogyó
Lehullott virága
Piros színeivel ragyog a határba
Éhes madár raj csap le reája

Csipkebogyó érjél sokáig
Őszi szél kísérj el a sírig
Fújd el, zengd el nagy bánatom
Szívem szomorú, nem vigasztalódom

Érik a csipkebogyó
Zuhog a hideg őszi eső reája
Vad nyugati szél tépi a levelét
Szomorúan beborul az ég