Nemrég egy nyári nap, néma csendben
Szólt egy telefon, egy kedves hang,
Rácsos ablakaim mögül csalogatott
Badacsony - Korkovánra hívogatott.
Gyere velünk a Korkovánra,
Hol szőlőkordon sorban áll.
Napfény játszik a szőlők között,
S jó barát átkarol, boldog öröm vár.
S én betegesen, de elindultam,
Kedves hívogatóim felé.
Magam mögött hagytam a magányt,
Mely a lassan járó öregeké.
Sógornőm és testvéröcsém jött,
Szeme huncutul ragyogott,
Tudta, ha ő hív a Korkovánra,
Mindig megyek, s boldog vagyok.
S bejártuk környékben hegyeket, völgyeket,
A felhő sírt távolban, hullatta búcsúkönnyeket.
A Balaton tükre lenyugvó fényt küldött,
S utolsó üdvözletet...
Akkor még nem tudtuk, ez az utolsó nyár,
Utolsó örömet adott nekünk a napsugár.
Tüzet gyújtott a nap az ég peremére,
S lassan bukott le a Szent György hegy mögé integetve.
Mindez csak emlékkép csupán,
Bús madárként zárt karjába ismét a magány.
Elmentél, testvérem, s hullnak néma könnyeim,
Szívemre szakadt a mély fájdalom és a kín.
Hívnálak én is, hogy elűzzem örök magányodat,
De az Isten még számomra titkokat tartogat.
Elhalkult már köztünk: ”szeretlek” az utolsó szó,
Isten veled, sírtam, a fájdalom le nem írható.
Mosonmagyaróvár, 2018. július 26.
(Erdős László, öcsém emlékére. Névnapomon hunyt el. július 26.-án)
TM
